A következő címkéjű bejegyzések mutatása: postap. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: postap. Összes bejegyzés megjelenítése

Senki se tudja igazán, hogyan kezdődött. Akkoriban, amikor a világ még egészen más volt, filmek százai próbálták jól-rosszul megjövendöln...

Első Dal

Senki se tudja igazán, hogyan kezdődött.
Akkoriban, amikor a világ még egészen más volt, filmek százai próbálták jól-rosszul megjövendölni a Világvégét és az azt követő világot… De a forgatókönyvírók és a rendezők mind tévedtek.
Atomháború? Egyetlen bombát sem robbantottak fel, csupán az őrizetlenül maradt erőművek okoztak kisebb-nagyobb katasztrófákat világszerte.
Járvány? Nem betegedtek meg tömegével az emberek sehol, védőruhás orvosok és szakértők se járták a világot.
Tömeges éhínség vagy vízhiány? Az emberek egészen az utolsó pillanatig gátlástalanul folytatták egy szem bolygónk kizsigerelését, úgyhogy az efféle problémák megmaradtak a nagyképűen harmadik világnak nevezett területek rákfenéinek.
Istenítélet? A túlélők többsége ateista, de a hívők se váltak fanatikusokká. Ha pedig valamilyen globális természeti katasztrófa történt volna, úgy az Őstermészet csendben és alattomosan dolgozott.
Senki se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért. Maroknyi ember maradt csupán az egész világon, elszórtan kisebb-nagyobb csoportokban. Nem járják őrült, autós-motoros fosztogató bandák az utakat, nem támadnak mutáns hordák a békés településekre… És nem használunk doboznyitó füleket se pénz gyanánt. Vannak fosztogatók és más törvényen kívüliek, ahogy mindig is voltak, de nem okoznak több gondot, mint amikor még volt írott törvény. Kevés kivételtől eltekintve a mutánsok se őrültek és erőszakosak: elég nekik a maguk baja, nem keresnek még többet.
A világ egyszerűen véget ért.
Mármint az a világ, amelyben dédszüleink megszülettek. A százezres, milliós városok mostanra elnéptelenedtek, az országhatárokra senki sem emlékszik már. Az autók és a többi közlekedési eszköz mostanra mind hasznavehetetlen, rozsdaette roncsokká lettek, amelyeket lassanként ugyanúgy benő a gaz, mint a feltöredezett műutakat alattuk, vagy a házakat körülöttük. A régi világ eltűnt, a természet pedig lassanként beülteti virágokkal a sírját.
Kétszáz éve már, hogy nem hordunk ruhát, nehogy eláruljon bennünket az anyag suhogása. Nincsenek zajos eszközeink, nincsenek már dalaink, de még csak szavaink se, nincs hangunk. Nincsenek neveink, csak amiket valamely jellemző vonásunk alapján ragasztunk egymásra. Az újszülöttek sem sírnak már fel, néma minden örömünk és bánatunk. Kétszáz évünk volt rá, hogy megtanuljunk nesztelenül és ritmus nélkül járni és lélegezni, hangok nélkül beszélni.
Két évszázad alatt elnémult a Földön minden és mindenki, ami és aki túl akarta élni Azokat. Kétszáz éve a halálsikoly az egyetlen hang, ami elhagyja az emberek torkát… Bár a legjobbjaink megtanultak néma csendben szenvedni és meghalni.
Azt mondtam, senki se tudja már, mivel és hogy kezdődött, mi történt és miért: a régi világ eszközei híján csupán egymásnak elmutogatott történetekből ismerjük Azok eljövetelének históriáját.
A történeteink szerint Azok az égből jöttek egykor és a mi fajtánknak esélye sem volt ellenük, pedig úgy tudjuk, lenyűgözően hatalmas és pusztító fegyvereink voltak akkor, amikor dédszüleink világa megszűnt létezni. Abban a világban mindennek volt hangja és ritmusa, hisz máskülönben talán nem is működött volna semmi… Zajt, ütemes zajt keltett minden, aminek csak köze volt az emberhez: hangja és ritmusa volt nemcsak a gépeinknek, a dalnak és beszédnek, de még a járásnak és légzésnek, az életnek és a szerelemnek is.
Ám, míg Azok teljesen vakok voltak és nem éreztek szagokat sem, a leghalkabb ritmusos zajokat is rögtön meghallották. Amiről mindaddig úgy gondoltuk, hogy elengedhetetlen a világ működéséhez, végül az emberiség vesztét okozta. Azok meghallottak mindent, és ha felismerték a ritmust, lecsaptak. Jobbára láthatatlanok és nincs jellegzetes szaguk sem, így sosem tudta senki, hol vannak éppen, hol fognak támadni legközelebb. Először a gépek és a fegyverek hallgattak el, hiszen a hangjuk halált hozott a katonákra, majd elcsendesedtek maguk a katonák is: ki azért, mert meghalt, mások meg, mert túl akarták élni. Aztán lekerültek a lábakról bakancsok és csizmák, aztán a szemétre került minden más lábbeli is, mert a lépések ütemes kopogása is halált jelentett…
Hogy mikor váltunk rettegő túlélőkből némán rejtőző, meztelen vadakká, senki sem tudja. Ugyan féltő gonddal őriztük mindazt, amit csak megmenthettünk a régi világból, a zajok hiánya egyben azt is jelentette, hogy a civilizáció minden alkotása mozdulatlan, néma enyészetre kárhoztatott díszlete volt csupán állandó halálos veszedelmet jelentő mindennapjainknak.
A fák és a tenger jelentették most számunkra az életet és a védelmet. Azok nem voltak képesek átjutni a vízen, ha szélesebb volt, mint amit át tudtak ugrani – milliárdok haltak meg, mielőtt erre rájött valaki. A fák pedig a rég elfeledett korok pogány istenei, akik mozdulatlan figyelik, amint körülöttük emberek generációi születnek, nőnek fel és halnak meg végül, és nem beszélnek, csak ha a feltámadó szél előcsalogatja susogó-nyikorgó hangjuk. És most ezek az istenek vigyáznak ránk. Egy rég elsüllyedt város vízszint fölé emelkedő, tornyaiban éltünk most mindannyian. A romokra port és magvakat hordtak az évszázadok szelei, és a magvakból aztán fák sarjadtak és más növények, mert az ősi istenek úgy döntöttek, hogy megóvják azt a keveset, ami az emberiségből maradt: a szinte állandóan fújó szélben szüntelen susogó lombok megkönnyítették a rejtőzködést.

Vadászni indultunk aznap reggel is, szám szerint kilencen. Bár Azokat nem láthattuk, ha nem akartak mutatkozni, mozogni azért ők sem tudtak teljesen észrevétlenül. A Szemeink két napja egész sor friss nyomot fedeztek fel a parton, veszélyesen közel a Menedékünkhöz, a közösség tehát kiküldött bennünket, hogy öljünk meg annyit, amennyit csak lehet. A módszerünk roppant egyszerű és hatékony volt, ám ugyanakkor halálosan veszélyes is: kiválasztottunk magunk közül egy Topogót, akit aztán laza gyűrűbe fogtak a többiek, arccal a kör közepe felé, ütésre kész kalapácsokkal. A Topogó pedig, híven a nevéhez, topogni vagy ugrálni kezdett, hangos és ütemes zajt keltve. És amikor a zajra megjelentek Azok, hogy cafatokra tépjék őt, mi agyonvertük őket, amint a végső támadásra készülve láthatóvá váltak. A módszer hatékony volt, de ahogy mondtam, halálosan veszélyes is: sok Topogót és Kalapácsot elvesztettünk már, mert Azok túl sokan vagy túl gyorsak voltak, esetleg mi nem voltunk elég éberek. Előfordult, hogy valakit a túl hangosan dobogó szíve árult el, vagy hogy túl hangosan és szaporán vette félelmében a levegőt.
A ritmus halál.
Kislábúnak nem kedvezett a szerencse, ő lett a Topogónk. Egy gazzal felvert valamikor téren álltunk fel, romos házak között, amelyekbe az egykori lakók helyére rég visszaköltözött a vadon. Kislábú megvárta, amíg mind elfoglaljuk a helyünket, aztán a jelre ugrálni kezdett. Eleinte rendre elvétette a ritmust, pedig nem először volt Topogó; ki tudja, talán megsejtett valamit a közelgő veszélyből…
Azok ezúttal elég sokáig várattak bennünket. Többen is értetlenül néztünk össze, némán átkozva a Szemeinket a balfogásért… Aztán elkezdődött. Az első szörnyeteg Hosszú és Mosolygó között jelent meg, akik majdnem el is szalasztották… De csak majdnem. A következő kettő szinte egyszerre tűnt fel, egyikük ráadásul a gyűrűnkön belül, veszélyesen közel Kislábúhoz. Talán az én ütésem végzett vele, talán Szőkéé, de Az megcsapta őt a farkával, mire görcsbe rándult tagokkal, ájultan esett össze.
Átkozott sokk: Azoknak áram van a farkában.
Amikor újabb három tűnt elő, Kislábú abbahagyta az ugrálást. Még ketten estek össze, de nem láttam, hogy kik, mert én Azokra figyeltem. A megritkult gyűrűn könnyűszerrel átjutottak és csupán pillanatok kérdése volt, hogy cafatokra tépjék Kislábút és ezt ő is nagyon jól tudta, mégsem hagyta el a posztját. És akkor Az felvisított, amelyhez fogható hangot talán soha egyikünk sem hallott még, aztán csak összerogyott, pont Kislábú előtt – egy nyílvessző állt ki az egyik füléből.
Vöröst mindannyian akkor láttuk először: a lábait beakasztva, fejjel lefelé lógott egy alacsonyabban lévő faágról és egy íj volt nála. Egyetlen lövéssel leterítette Azt, épp mielőtt végzett volna az ügyeletes Topogónkkal. Valamilyen éles, kattogó hang hallatszott felőle, ami összezavarta Azokat, éppen elég időre ahhoz, hogy agyonüssük őket. Vörös ezután eltűnt a lombok között majd kisvártatva ismét felbukkant és egyenesen felénk tartott, sietős, de ritmustalan léptekkel és széles vigyorral az arcán.
- Arra volt még három – mutatott a háta mögé –, de végük.
Vörös több szempontból is furcsa volt a mi szemünknek. Fakó bőrére szabálytalan zöld foltokat festett valami növényi nedvvel, mintha álcázni akarná magát, lángszín haja viszont messziről rikított. Íjat és nyilat használt, míg mi kalapácsot, ráadásul velünk ellentétben szemmel láthatóan egyedül vadászott. Ékszerként bőrszíjra fűzve hordta Azok kitépett karmait és agyarait.
De ami talán a legfurcsább volt benne, az ő maga volt: a mi asszonyaink sohasem vadásznak. Nem szorította le a melleit, bár azok nem is voltak olyan teltek, mint a mi asszonyainkéi, a lábain viszont szőrme mokaszint viselt, míg mi jobbára mezítláb jártunk. Közülünk a legkisebbnél is legalább egy fejjel alacsonyabb volt, ám vékony alkata miatt ez nem tűnt fel, amíg egészen közel nem ért.
- Menni kéne – sokkolt társainkra nézett – Most biztonságos, de nem sokáig marad az.
Kérdőre vonhattuk volna őt, hogy kiféle és miért vadászik a mi Menedékünk környékén, ráadásul egymagában, ám sem helye, sem ideje nem volt a kérdéseknek. Mogorvát nem csak kiütötte, de meg is ölte a sokk és két másik társunk sem tért még magához, így őket cipelnünk kellett.
- Arra megyünk – intettem Menedék irányába és nem kérdeztem, velünk jön-e. Egyértelműnek tűnt.
Vörös csak bólintott, aztán nekilátott, hogy levágjon egy karmos ujjat a lenyilazott szörnyeteg egyik mancsáról; a nyílvesszőt csak ezután tépte ki.

- Északról vagyok – Vörös váratott bennünket a történetével, amíg a közösség valamennyi vezetője vagy fontosabb tagja össze nem gyűlt Menedék központjában, hogy meghallgassa – Hónapok óta követem már Azokat, ahogy kisebb-nagyobb csoportokban dél felé vándorolnak.
- Azok korábban sosem verődtek falkákba – Szikár volt a Szemek vezetője már hosszú évtizedek óta, így ha valaki, hát ő jól ismerte Azokat – Miért tennének most ilyet?
- Most sem verődtek – rázta meg a fejét Vörös – Ahhoz túl kevesen maradtak.
Ezzel a kijelentésével alaposan meglepett mindenkit. A régi időkben talán egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva vitatkoztak volna össze a jelenlévők, ám az a korszak a többi hanggal együtt rég letűnt már, s mi a ránk kényszerített csenddel együtt megtanultunk odafigyelni egymásra.
- Rengeteg dögöt láttam mindenfelé, olyanokat is, amelyek már régóta rothadnak – Vöröst láthatóan nem riasztotta meg, hogy Szikár és a többi vezető nemigen hisznek neki – Gondolom, éhen haltak, miután… Miután megöltek mindenkit, aki nem talált elég jó búvóhelyet.
Egyértelmű volt, hogy keresi, miként finomíthatná a szörnyű hírt, hiszen ha igaza volt, az azt jelentette, hogy Menedéktől északra már nincs egyetlen élő ember, sőt talán semmi más se: bár valamiért Azok elsősorban emberekre vadásztak, ha nagyon megéheztek, nem kímélték az állatokat sem.
- Ez olyan kijelentés, amit bizonyíték nélkül nem hiszek el – Szikár egyre a fejét rázta – És nyilván más sem.
- Én igen – máig sem tudom, miért álltam fel akkor és álltam ki Vörös mellett; talán csak annyi volt az oka, hogy megmentette a csapatunkat… Talán más is.
- Bizonyíték nélkül?
- Elmegyek és szerzek bizonyítékot – Vörösre pillantottam, aki elég furcsa arckifejezéssel nézett vissza rám – Látni fogom azt, amit ő látott.
- Én is megyek – Kislábú állt fel és lépett mellém. Aztán sorban a többiek is, az egész vadászcsapat. Nehezemre esett megállni mosoly nélkül.
- Szemre is szükségetek lesz – Dobó, Szikár fia is csatlakozott hozzánk a húgával, Ravasszal – Ha Azok valóban elkezdtek maguktól hullani, mindenképpen látni akarom! És ugrálni a hulláikon.
- A ritmus halál – intette le őt Ravasz, mire többen is elnevettük magunkat.

A gyűlés persze nem ért véget ennyivel, sőt a vita késő éjszakába nyúlt. Az expedíciót ellenzők szabályos táborba tömörültek Szikár vezetése alatt, akit immár személyes okok is vezéreltek, hiszen mindkét nagykorú gyermeke önként jelentkezett, Menedék törvényei szerint azonban egy ilyen döntést csak maga a jelentkező másíthatott meg… Dobó és Ravasz pedig nem gondolták meg magukat. A közösség végül, nem sokkal pirkadat előtt jóváhagyta, hogy vadászcsapatunk felderítőútra induljon északra, Vörös kalauzolásával, ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy az expedíció tényleges vezetője valamelyik Vadász legyen. Ezzel mi is mindannyian egyetértettünk, bár én személy szerint visszautasítottam, hogy én legyek ez a személy.
- Hogyhogy még nem alszol?
Egy puha, meleg tenyér érintését éreztem a vállamon: Vörös.
- Nem jön álom a szememre – egy fal szélén ücsörögtem, több emeletnyi magasságban a vízszint felett és a keleti horizonton, az óceánból felkelő Napot néztem – Tudom, hogy ostobaság, hiszen minden erőmre szükségem lesz majd az úton.
- Miért?
- Mit miért? – előszörre nem értettem, mit akar, de aztán leesett – Miért álltam melléd a gyűlésen? Hogy Dobót idézzem: ha Azok valóban elkezdtek maguktól hullani, azt a saját szememmel akarom látni.
- De… Hiszel is nekem?
- Miért ne hinnék?
- Nem tudod, ki vagyok.
- A többiek se tudják – vontam meg a vállam – De megmentettél minket, ez minálunk ok a bizalomra. A Vadászok bíznak egymásban, máskülönben mindenki belehal.
- Ez jó felfogás – mosolyodott el – Én még sose vadásztam csapattal, de megbízom bennetek…
- Hogyhogy sosem vadásztál csapattal? – őszintén meglepett, nem is figyeltem tovább a napkeltét.
- Mindig is egymagam voltam.
- De hát… Hogy csalogatod elő Azokat?
- Ezzel – apró fémtárgyat akasztott le az övéről – Csetteg, ha összenyomod, így egész egyszerű ütemes zajt csapni vele. Aztán már csak célozni kell és lőni.
- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem – Azok nem fedik fel magukat, csak amikor már rajta vannak a zsákmányon; leütni is nehéz olykor őket, nem hogy lenyilazni!
- Ez nem feltétlenül igaz – mosolyodott el és leült mellém – Nem mutatkoznak meg, csak a legutolsó pillanatban, ám az álcájuk nem tökéletes. Nem látod, hol vannak, de azt igen, ha mozognak. Csupán meg kell tanulni értelmezni a fű susogását, a bokrok zörgését, ennyi az egész. Meg fogom tanítani rá a Szemeinket is.
- Sokat tudsz Azokról – igen, Vörös még hozzánk képest is sokat tudott, akik immár hosszú évek óta védtük tőlük Menedék külső határait.
- Talán túlságosan is sokat – bólintott ő erre – És van néhány dolog, amit nem mondtam el a Tanács előtt, de most beszélek róluk neked és elmondom majd a Vadászoknak is. Nem ti vagytok az utolsók. Odakint a nyílt tengeren, messze a parttól tízezrek, vagy talán százezrek élnek, összekapcsolt hajók fedélzetén. A készleteik napról napra fogyatkoznak, ám ők még kitartanak, abban a reményben, hogy hamarosan ismét visszatérhetnek a partra. Menedék talán befogadhatná őket, hiszen a város, amely itt állt egykor, millióknak adott otthont, ám ez legfeljebb egy, talán két hétre jelentene megoldást, utána viszont mindenki éhezne…
- Hajók, emberekkel? – amennyire tudom, egyetlen hang nélkül éltem le az egész életemet, akkor mégis csak kevés híja volt, hogy ne nyögjek fel hangosan a meglepetéstől – És mégis hol?
- Éppen arrafelé néztél, amikor jöttem – mosolyodott el és kelet felé intett – Ott vannak, de túl messze a parttól ahhoz, hogy látni lehessen őket.
- Akkor hogyhogy te tudsz róluk?
- Üzeneteket váltunk, amikor Azok nincsenek a közelemben – továbbra is kelet felé nézett – Azokat a hajókat még a régi világban építették és hát itt a szárazföldön se pusztult e minden. Nem könnyű üzenni, ámde nem is lehetetlen.
Mélységesen megdöbbentett mindaz, amit Vörös a tudomásomra hozott. Mindig úgy hittük, hogy ha vannak is Menedékhez hasonló kolóniák valahol a világon, azok túl messze vannak, semhogy valaha is találkozhatnánk az ott élőkkel, a többi túlélő tehát inkább csak legenda volt a számunkra, éppúgy, mint azok, akik a szárazföldön rejtőztek… Mielőtt Vörös meghozta volna a pusztulásuk hírét.
- És miért jöttél el hozzánk? – néztem rá gyanakodva – Biztosan nem azért, hogy a Vadászainkat segítsd.
- Azok néhány héttel ezelőtt elkezdték próbálgatni a vizet – beletúrt a hajába - Mindeddig azért nem tették, mert amennyire tudom, a víz semlegesíti az álcájukat, anélkül pedig sebezhetőek. De egyre éhesebbek is, és ha egyszer úgy döntenek, hogy többé nem érdekli őket, látszanak-e vagy sem… Nem csak Menedék nem lesz többé biztonságos, de biztos halál vár a hajókon élőkre is.
- Messzebb van a túlpart, mint hogy átlőhetnél oda az íjaddal – elborzasztott a lehetőség, amit felvázolt, minden módon tiltakozni akartam ellene – A Szemeink pedig éjjel-nappal figyelnek mindkét oldalon…
- A Szemeitek nyilván kiválóan látják el a feladatukat napvilágnál vagy holdfényben, de mit gondolsz, mi lesz akkor, amikor éjszaka felhők takarják el a Holdat?
Ellenkezni akartam ismét, de nem volt mivel visszavágni: Vörösnek egyszerűen igaza volt. Ha az éhség felülkerekedik az alattomosságukon, Azok egyszerűen lerohanják Menedéket és nyilván az összes többi helyet is, ahol most emberek élnek, a víz biztosnak hitt védelmében.
Nem beszélgettünk tovább, csak néztük a napkeltét, egymás mellett ülve a fal szélén.

Másnap délben indultunk útnak: két Szem, nyolc Kalapács és persze Vörös. Noha mi ketten átvirrasztottuk az éjszakát, rajta nyomát se láttam fáradtságnak, friss volt és mosolygós, de ugyanakkor Vadászhoz illően állandóan éber is, mintha legalább két napig folyamatosan aludt volna. Irigyeltem érte.
A tutaj csendesen siklott a vízen, útközben pedig Vörös előadta a többieknek is mindazt, amit hajnalban nekem elmesélt – és a többieket is éppúgy megdöbbentette, mint engem.
- A feladatunk ezúttal más, mint eddig – ugyan nem „aludtam rá”, mégis összeállt a fejemben a kép, mire eljött az indulás ideje – Immár nem csak egyszerűen levadásznunk kell Azokat, ha túl közel merészkednek Menedékhez, de meg kell akadályoznunk, hogy átjussanak a vízen!
- Idő kérdése csupán és megteszik, higgyétek el nekem – Vörös egyenként végignézet valamennyi Vadászon – Éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem és figyeltem Azokat, így pontosan tudom, mi várna Menedékre, ha mi kudarcot vallunk…
És ekkor elmosolyodott.
- Viszont, mivel éppen elég időt töltöttem azzal, hogy követtem és figyeltem Azokat, így pontosan tudom azt is, mik a gyengéik. Nem fogunk kudarcot vallani!


- Négynek megint vége.
Harmadik hete, hogy elhagytuk Menedéket, s mostanra huszonhéttel végeztünk: Vörös módszerei tényleg hatékonyak voltak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy senkit sem vesztettünk el a vadászatok során, bár sérülések azért előfordultak. Rájöttünk például, hogy összezavarhatjuk Azokat, ha egyszerre többen is zajt csapunk, amikor a Topogóra támadnak, míg Vörös számtalan különféle hang-csali készítésére tanított mag bennünket.
- Egyre ritkábban botlunk beléjük, talán tényleg kezdenek éhen dögleni.
- Ez nem csak azért van – Vörös a szétvert fejű dögök felé biccentett. A mellkasa még szaporán emelkedett és süllyedt, nyilván a vadászat izgalma miatt; korábban, amikor az egyik fáról figyeltük a környéket, akár az életemre is megesküdtem volna, hogy nem is lélegzik.
- Csak nézd meg jó alaposan mindegyiket: látsz bármilyen különbséget?
Nem láttam. És ráadásul csak most gondoltam bele, hogy Azok mindig tökéletesen ugyanolyanok voltak, mint…
- Klónok, vagyis egy bizonyos lény másolatai. Ám ez még nem minden – odasétált az egyikhez és a késével felvágta a bőrt a koponya tövénél – Látjátok ezt?
Láttuk, persze hogy láttuk. Csak nem értettük azt, amit látunk.
- Drótok és fém – Vörös addig rángatta a bőrt, amíg egész nagy felületet láthatóvá nem tett – Fém csontváz, elektromos kábelek, de a többi hús és bőr, mint akármely másik állatnál. Csak hát ezek itt nem állatok: ezek fegyverek.
Kirúgta a dög egyik agyarát és Dobónak adta, aki a halálos csapást mérte.
- Amikor a Földet támadás érte, alapvetően ott hibáztunk, hogy úgy próbáltunk szembeszállni Azokkal, mintha ők volnának az ellenség: a fegyvert támadtuk és nem a fegyvertartó kezet. Azok mesterségesen előállított lények, klónok, amelyeket aztán gépi részekkel tesznek jobbá, erősebbé, halálosabbá.
Noha továbbra sem igazán értettük a részleteket, az egészet együtt nagyon is.
- Soha, egyikőtök sem látott még kölyköket, vagy fiatal példányokat, igaz? –folytatta közben Vörös – Azok nem szaporodnak, mert önmaguktól képtelenek rá. Ezért fogyatkoznak olyan gyorsan: vagy mi végzünk velük, vagy az éhség.
- De mért éhesek, ha egyszer nem is állatok, hanem gépek? – Ravasz lekuporodott a tetem mellé és egészen közelről vizsgálgatta a fém gerincet.
- Csak részben gépek, a többi ugyanúgy élő, mint bármelyikőtök. És mivel élnek, kell nekik a táplálék. Viszont, ami akár jó hír is lehetne – késével kikanyarított egy darab húst, távolabb a gépi részektől – Azokat ugyanúgy meg lehet enni, mint bármi mást… Legalábbis azokat a részeket, amik húsból vannak.
- De ha van fegyver, hol van, aki használja? – nem kaptam kedvet, hogy megízleljem egy félig gép lény húsát – Ki a valódi ellenség?
- Nincsenek történetek róluk – vont vállat Vörös – A háború kétszáz éve alatt egyszer sem fedték fel magukat. Tudjuk, hogy Azok az égből szálltak alá, tehát a készítőik is odafent vannak… Valahol.
- Akkor akár fel is adhatnánk – Ravasz felegyenesedett és belerúgott a dögbe – Még a bátyám se dob fel olyan magasra!
- Mindent a maga idején, Ravasz – Vörös a lány vállára tette a kezét – Egyelőre foglalkozzunk az előttünk álló problémával: Azokkal. Az elmúlt három hét során mind láttátok azt, amiről Menedék vezetőit is tájékoztattam. Láttátok, hogy Azoknak is vannak sebezhető pontjaik, gyengeségeik, méghozzá éppen azok, amikről a készítőik talán úgy gondolták, erősebbek lesznek. De láttátok a veszélyt is, ami Menedéket fenyegeti és vele az összes többi embert; tudjátok azt is, hogy bármilyen hatékonyak legyünk is, nem ölhetünk meg eleget. Így nem.
- Van terved?
- Mindig… – Vörös elmosolyodott.


Harmadik napja, hogy visszatértünk a felderítőútról, ám nem sokat pihenhettünk: a tanács újra és újra megvizsgálta a beszámolóinkat és a bizonyítékokat és bár elfogadták mindazt, amivel Vörös előállt, a tervét csak kevesen támogatták… Ami nem is csoda, tekintve, hogy egyenesen Menedékig szándékozott csalogatni Azokat.
- Nem tudnak elrejtőzni a víz miatt és ezzel elvesztik a legnagyobb előnyüket. Nem látnak, és nem éreznek szagot, tehát ha zajt csapunk nekik, oda csalogathatjuk őket, ahová csak akarjuk, ahol a feltételek nekünk kedveznek.
- Ha hibázunk, ha veszítünk, Menedéknek vége!
- Ha veszítünk, az egész emberiségnek vége – Vörös ismét bizonyította, hogy nem szeret köntörfalazni – ha viszont mi győzünk, vége Azoknak, egyszer és mindenkorra. Kétszáz évnyi bujkálás és rettegés után végre ismét szabadon élhetünk!
Még órák kellettek, hogy az összes részletet tisztázzuk és még további két hét, hogy mindenki felkészüljön a maga szerepére.
Fura volt Menedék legkülönösebb lakója: noha idősebb volt nála, az arca valahogy mindig gyermekinek tűnt, a tekintete pedig valahogy… Üresnek. Bár megvolt a magához való esze és megtanulta a túlélés szabályait is, mint akárki más, sosem volt elég ügyes és okos, hogy a kerteken kívül máshol is dolgozhasson, Kalapács vagy Szem pedig nyilván sosem válhatott belőle. Viszont boldog volt, amennyire csak Menedékben boldog lehetett valaki és éppúgy a közösség tagjának számított, mint bármelyikünk.
Vöröst Fura társaságában találtam, amint épp áfonyát szednek; újra és újra lenyűgözött, hogyan képes ez a lány azonnal összebarátkozni szinte mindenkivel, miközben lehet, hogy ő az, aki elhozta a véget egész népünk számára. Tény azonban, hogy Furával remekül kijött, hisz mióta visszatértünk, a lány szinte minden szabadidejét vele töltötte és áfonyát, meg más egyebet gyűjtöttek.
- Sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden van, amit nem tudok a bogyókról! – Vörös önfeledten vidám volt, amit ritkán látni Menedékben – Talán kertészkedni fogok majd, amikor ennek vége lesz; Fura majd megtanít mindenre!
Fura is mosolygott, bár ő szinte mindig mosolyog; ha nem lett volna már egy Mosolygó Menedékben, talán őt neveztük volna el így.
- Valamit meg szeretnék mutatni neked – Vörös ekkor mosolyogva összeborzolta Fura haját, aztán belém karolt – Azokra a napokra, amikor túl leszünk mindenen!
Bizakodó volt a tervet illetően, és noha többen nem osztották az érzéseit Menedékben, mindenképpen ragályos volt a lelkesedése.
- Kíváncsivá tettél.
- Ez a legkevesebb!
Nem mentünk túl messzire: visszanézve még láttam Furát, amint fáradhatatlanul gyűjti a bogyókat. Vörös egy hátitáskát húzott elő az egyik bokor alól; korábban is láttam már nála, még a felderítő utunk során vette magához valahol.
- Ez mi?
- Ajándék neked – mosolyodott el – és Menedéknek. Ajándék az embereknek azokra az időkre, amikor senkinek sem kell már többé rettegnie Azoktól.
- Mi van benne?
Nem válaszolt, csak maga után húzott, míg el nem értük a Kerttorony keleti oldalát. Ott leült a fal szélére, mint amikor három hete a napkeltét nézte velem; ezúttal az este közeledett sötéten, míg a nap épp a hátunk mögött vöröslött.
- A napfény majd segíteni fog, hogy megértsd, hogy működik, ami benne van – letelepedtem mellé, ő pedig magához húzta a táskát – És amikor megérted, a remény is visszatér.
- Titokzatoskodsz.
- Még nem jött el az ideje, hogy tudd – mosolyodott el és mélyen a szemembe nézett; gyönyörű, borostyán szemei voltak.
Megcsókoltam.
- Ezt ne…
- Bocsáss meg! – riadtan húzódtam el, de amit az arcán láttam, őszintén meglepett: szomorú volt.
- Nincs miért. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem tőled. És az összes Vadásztól. Mindannyiótoktól.
- El sem tudom képzelni, miért kellene neked bocsánatot kérned: az egész csapat neked köszönheti az életét, többszörösen is…
- Sosem az számít, hány életet mentettél meg, mert mindig előtted lesz annak a néhánynak az arca, akiket nem sikerült. És még ha ők, vagy a többiek meg is bocsátják a kudarcodat, téged életed végéig elkísér a bűntudat.
Megfogta a kezem és a melléhez húzta, aztán csak nézett rám, még mindig szomorúan. Először nem értettem, mit akar, kellett hozzá néhány pillanat. És kellett még jó néhány perc, mire felfogtam, mit jelent a dolog.
- Nem tévedsz – bólintott és lesütötte a szemeit – nem ver a szívem, mert nincsen szívem. Legalábbis, nincsen abban az értelemben, ahogy neked, vagy a többieknek.
- Te is…
- Igen. Olyan vagyok, mint Azok. Fegyvernek készültem, csak engem nem az ellenség kovácsolt erre a háborúra.
- Akkor kicsoda? A mi népünk – Fura felé biccentettem – csak ehhez ért és semmi többhöz: vadászunk és gyűjtögetünk, és hang nélkül lapítunk már kétszáz éve. Rendes szerszámokat és fegyvereket sem tudunk készíteni, nem hogy olyanokat, mint…
Nem tudtam rá gépként nézni, hiába volt az. Ő Vörös volt, a legeslegjobb Vadász, akit valaha láttam, az örökké vidáman mosolygó, merész Vörös, mindannyiunk barátja és bajtársa. Elfordultam tőle és kelet felé néztem, a közelgő éjszakára.
- Nem csak ti, mások sem. Közel kétszáz éves vagyok, csaknem egyidős a háborúval; sőt akár azt is mondhatnám, hogy részben beleszülettem a háborúba.
Ez sok mindent megmagyaráz, gondoltam. Ekkor megérintette a vállam és kényszerített, hogy ismét őrá nézzek.
- Nem vagyok több vagy jobb, mint ti – mintha a gondolataimban olvasott volna – Élesebbek az érzékeim, jobban célzok és könnyebb csendben maradnom, amikor szükséges, de ennyi. Alkotóm felhasználta mindazt a tudást, ami addig összegyűlt Azokról. Olyannak teremtettek, hogy a lehető leghatékonyabb legyek, Azok minden előnyös tulajdonságával, ám a gyengeségeik nélkül. Így hát, bár úgy nézek ki, mint egy lány, valójában nincs bennem semmi, amitől valóban az lennék. Amikor megcsókolsz…
Lefogtam a kezeit – egy rég letűnt és jobbára elfeledett korban a száját fogtam volna be – és ismét a mellére tettem a kezem.
- Nem ettől leszel ember.
- Akkor hát mitől?
- Nem tudom – tényleg nem tudtam, mit feleljek, hogy létezik-e egyáltalán jó válasz – De csaknem egy hónapja a társunk vagy a veszedelemben, egy közülünk, egy velünk. Nekem ennyi elég. Talán nem arra születtél, hogy gyerekeket szülj, aztán öregen halj meg, de ki igen? Én például nem tudom, milyen sors vár rám: Vadász vagyok, nem kell mondanom, hogy ez mit jelent.
- Hát… – láttam rajta, hogy tiltakozni akar, vitatkozni velem, de végül csak felsóhajtott, aztán hozzám bújt és a vállamra hajtotta a fejét.
- Jó így. És azt hiszem, nekem is elég ennyi.
- Még mindig nem értem, hogyan lehetsz kétszáz éves – vigyorodtam el – Húsznak se néznélek.
- Ti Vadászoknak nevezitek magatokat, míg én katona vagyok, mégis én vagyok az, aki valóban vadászom is Azokra, míg ti csak öldösitek őket, több-kevesebb sikerrel – nem húzódott el tőlem – egy csomó olyan anyag van a szervezetükben, amitől gyorsan regenerálódnak, én pedig ugyanúgy fel tudom használni őket, ezért nem öregszem. És mert a lényegesebb részeim mind mesterségesek…
- Legalább most már értem, miért kínálgattad nekünk is! – átöleltem a vállát; még mindig nem érdekelt, mi van a bőre alatt – Talán ostoba kérdés, de… Voltak neked szüleid?
- Én is természetes módon fogantam és jöttem a világra, ahogy te is – kicsit fészkelődött, hogy ha lehet, még közelebb legyen hozzám; gép volt vagy sem, éppúgy vágyott a közelségre, mint bármelyikünk – Fiatalon és forró fejjel persze katona akartam lenni a háborúban, amely a Földért és az emberiség megmentéséért tombolt, és persze semmi sem tarthatott vissza… Azok lecsaptak mint egy legyet, mindjárt az első bevetésemen. Tudod, milyen a farkuk, az áramütéstől azonnal megállt a szívem. Apám viszont vezető tudós volt, mindent megtett azért, hogy új életre keltsen, sőt sokkal többet is tett ennél: azzá lettem, amivé válni akartam, a Föld katonájává.
- Szóval visszakaptad az életed, de…
- Visszahoztak a halálból, ám ez már aligha élet – csóválta a fejét –, legalábbis nem az emberi értelemben.
- Nekem ember vagy. Furának is ember vagy, sőt egész Menedék annak tekint.
- Egész Menedékben egyedül te tudod rólam az igazat és ez maradjon is így. Nagy csata előtt állunk és nem használna, ha…
- Ha meginogna a beléd vetett bizalmunk – bólintottam és szorosabban öleltem – éntőlem soha nem fogja megtudni senki.
- Ó, tudom én! – elnevette magát.


Mire az est leszállt, egész Menedék készen állt a harcra, nem csak mi Vadászok. Szemek figyelték a túlpartot és a vizet, a Kalapácsok és a Topogók – ezúttal valamennyien önkéntesek – pedig mind összegyűltek a csapda körül. Vörös terve ezúttal sem volt túlbonyolítva: zajongunk, hogy odacsalogassuk Azokat, aztán lángra lobbantjuk a csapdát, a maradéknak pedig nekiesünk mindennel, amink csak van. A csata addig tart majd, amíg az egyik fél – mi, vagy Azok – el nem fogy. A terv lényege maga a csapda volt: mi Üvegtérnek hívtuk a helyet, amit kiválasztott, mivel az egykori város utcaszintje itt volt a legközelebb a vízfelszínhez, illetve állt itt valamilyen épület, aminek teljesen üvegből készült a teteje most szigetként emelkedett ki a lágyan fodrozódó hullámokból.
Vörös persze tudta, hogy miféle épület.
- Még a régi időben, amikor az emberek kerekeken guruló gépekkel vitették magukat mindenhová, a járműveiket ilyen helyeken töltötték fel időről időre a működésükhöz szükséges anyagokkal – kegyetlen mosoly jelent meg az arcán – Ezek az anyagok folyékonyak, könnyebbek a víznél, és ami a legfontosabb, igencsak gyúlékonyak…

Amikor a telihold elég magasra ért, a Topogók zajongani kezdtek. Még napközben összehordtak egy csomó vashordót az Üvegtér közepén és most ezeket püfölték, válogatott Kalapácsok védelmező gyűrűjében. Eleinte rendre elvétették a ritmust, ahogy mindig, ám végül összeállt az egész mennydörgő duhogássá… Ki van zárva, hogy ezt nem hallották meg.
- Szerinted? – Vörös tűnt fel ekkor mellettem: úgy tűnt, mintha kicsit közelebb állt volna meg hozzám. Felajzott íj volt a kezében, idegre illesztett nyílvesszővel, ölésre készen.
- Működnie kell – vigyorodtam el. A jelbeszéd talán legnagyobb előnye, hogy nincs olyan hangos lárma, ami elnyomná.
A Szemeink két órával később vették észre túlparton az elsőt Azok közül. Mi Vadászok tapasztalatból tudtuk, hogy jó ideje ott bóklászhatott már, keresve egy olyan utat, amelyen álcája elvesztése nélkül közelítheti meg a nyilvánvalóan nem természetes zaj forrását; végül aztán feladta és mikor a vízbe gázolt, százával, ha nem ezrével követték. Vörös tervének első és csaknem végzetes hibája volt, hogy alaposan alábecsültük az ellenség létszámát.
 Kegyetlen csata tombolt az Üvegtéren, a Kalapácsok és Azok első hulláma között, amibe a környező magaslatokról igyekezett bekapcsolódni mindenki, aki csak tehette. A vízszint közelébe a kifolyatott gyúlékony anyagok miatt senki se mehetett, így viszont félő volt, hogy a csali-csapatot lemészárolják, mielőtt a támadás fő hulláma eléri Menedéket.
Vöröst kerestem, de nem láttam sehol, ám ahogy ismertem, nyilván ott volt a harc sűrűjében. Hiába tudtam, mi mindenre képes valójában, aggódtam érte, volt azonban éppen elég dolgom: mindenféle felhasználható szemétből eszkábált dárdákkal és íjakkal dobáltuk, lőttük Azokat, ha túlságosan közzel merészkedtek az Üvegtér közepéhez, vagy esetleg a környező épületekre próbáltak felmászni.
Rengetegen voltak.
Nem emlékszem, ki és mikor gyújtotta be végül a csapdát, de mintha az ég dördült volna meg, amikor a tűz fellobbant. A perzselő hőségtől hátratántorodtunk a fal szélétől, és ami engem illetett, biztosra vettem, hogy a csali-csapatunknak vége. Azok sikoltoztak a kíntól odalent, ahogy a lángok beléjük martak, elborították őket és nem menekülhettek se felfelé, se vissza a víz alá, hiszen bárhol bukkantak is a felszínre újra, a tűz már várta őket…
De még mindig rengetegen voltak.
Ádáz küzdelem tombolt mindenfelé, hosszú órákon át… És egyáltalán nem tűnt úgy, hogy győzhetünk, tűz ide vagy oda. Nem sok mindenre emlékszem az egészből, csak hogy ide-oda rohangálok és odavágok a kalapácsommal mindennek, ami mozog, de nem látszik eléggé emberinek. A Kerttorony felé keveredtem: Vöröst pillantottam meg, amint – szokásához híven – faágakról lelógva nyilaz Azokra. Furát védte, aki valamivel feljebb kapaszkodott. Azok mindenfelé ott nyüzsögtek a fa körül, mintha pontosan tudnák, megtalálták seregünk tulajdonképpeni vezérét… Elfogott a kétségbeesés. Jobbra-balra csapkodva próbáltam áttörni, hogy segítsek nekik, de túl messze voltam, Azok pedig sokan. Túlságosan is sokan…
Irtózatos erejű robbanás rázta meg ekkor Egész Menedéket és engem földhöz vágott valami láthatatlan erő. Ahogy felnéztem, tűzvihart láttam tombolni az égen és körben mindenfelé, mintha egyaránt lángolt volna ég és föld, és nem egyszerűen morajlott, de fülsiketítően üvöltött a Mindenség.
Hosszú percekig feküdhettem ott és még sokkal tovább tartott, mire ismét rendesen hallottam mindent. Ahogy felálltam és körülnéztem, csak a pusztulást láttam mindenfelé: halottakat és haldoklókat közülünk és Azok közül, összegabalyodva. A tüzek még mindig égtek, ám a pokoli dörgés mostanra elcsendesedett. Lassanként emberek szállingóztak elő innen is, onnan is és akinek eléggé tiszta volt a feje hozzá, teketóriázás nélkül agyonütötte, ha látott egyet haldokolni Azok közül.
Az Üvegtér és a környező épületek gyakorlatilag eltűntek, zavaros tengervíz kavargott a helyükön. A terv második és egyben utolsó hibája, volt, hogy egyikünk sem sejtette, pontosan mennyi van a víz és a föld alatt abból a gyúlékony anyagból. Nem kellett körülnéznem, hogy tudjam, rengetegen meghaltak, Menedék majd’ minden Vadásza. De vége volt, ezt már akkor, abban a pillanatban tudtuk.
Soha többé nem fogunk találkozni egyetleneggyel sem Azok közül.
Vörös a hátán feküdt a fa tövében, amelyről lezuhant. Amikor rátaláltunk, még magánál, volt, de borostyán tekintete már a semmibe révedt, nem látott minket. Felesleges lett volna hát a mutogatás, ezért mindannyian lekuporodtunk köré és jobb kezünket tenyérrel lefelé gyengéden a testére helyeztük, szépen egymás után. A mieink nemzedékek óta ekképp búcsúztatják a Vadászokat: szavak nélkül, egy utolsó érintéssel.
Nekem a szíve jutott…
Vörös ajkai ekkor résnyire nyíltak, majd valami olyasmi történt, amire kétszáz éve nem volt példa: énekelni kezdett. A dal szomorú volt, szívet fájdító, lelket marcangoló, olyan érzések áradatát zúdította ránk, amelyekkel egyikünk se tudott mit kezdeni. Zokogtunk, hangosan zokogtunk mindannyian, még jóval az után is, hogy az ének utolsó hangjával együtt a lélek is távozott az összetört testből.
Ott temettük el őt a fa tövében. Mindenki eljött, még azok is, akik talán nem is találkoztak vele, csupán a történetét ismerték. A történetét pedig mindenki ismerte, mert mindenkinek elmeséltük. Elmeséltük az első találkozást, a közös vadászatokat, meséltünk halált megvető bátorságáról is, hiszen majd’ minden Vadásznak megmentette az életét legalább egy alkalommal, mielőtt az utolsó vadászaton az egész népünket megmentette. Fura élete végéig minden nap felkereste a sírt és gondozta az áfonyabokrokat, amiket ültetett rá – többé nem láttam őt mosolyogni.
A hátitáska tartalmáról, Vörös ajándékáról is egyedül Fura tudta, micsoda és mire való.
- Ez egy gép. Hangokat tanít – és a napfényből nyert energiát. Eleinte ijesztő volt és furcsa, mert bár mind tudtuk, hogy valamikor létezett hangos beszéd, más volt tudni róla, és megint más hallani. Később, amikor már mindannyian elkezdtük használni a magunk hangját, rájöttem, hogy a gép egy lányét használja: azét a lányét, aki visszaadta ez embereknek a reményt az újrakezdésre.
Meséljük az Ő történetét azóta is majdnem minden este, már hosszú évek óta: eleinte csak mutogattunk, mint korábban mindig, aztán fennhangon, ahogy lassanként újra megtaláltuk a hangunkat és vele a szavainkat is. Meséljük a történetét egymásnak, a gyermekeinknek és azoknak is, akik a tenger felől érkeztek, mert a különös gép a hátitáskában nem csak tanítani tudott, de üzenni is. Meséljük a történetét, de soha, egyikünk sem nevezte őt a róla szóló a történetben Vörösnek. Új nevet választottunk neki a halálakor, egy sokkal hozzáillőbbet, mely méltó arra, hogy a sírjára felvésve őrizze az emlékét, amíg csak el nem porlad a kő.

Úgy neveztük, Első Dal.

A történet érdekes része, legalábbis a mi esetünkben, ott kezdődött, hogy Hardy kinyitotta azt az ajtót és bevilágított a lámpájával. Bár o...

Dögvadászok

A történet érdekes része, legalábbis a mi esetünkben, ott kezdődött, hogy Hardy kinyitotta azt az ajtót és bevilágított a lámpájával. Bár odabent nem volt semmi csupán a vak sötétség, a lámpa fénye mégis úgy verődött vissza róla, mintha egy fekete fal állt volna közvetlenül a küszöb mögött. Arra már nem emlékszem, hogy a sikítozást melyikünk hallotta meg először, de akkor és ott mindannyian megértettük két dolgot: először is, hogy egészen biztosan nem errefelé fogunk visszavonulni. Másodszor pedig, bármivel rukkolunk is ki ezek után, menthetetlenül vesztettünk. Nemcsak mi, hanem az egész emberiség.
Ekkor már másfél éve voltunk együtt és megjártuk a világ majd’ minden tűzfészkét. Volt ugyan a miénkhez hasonló egységeknek valami hivatalos neve, de a média hamar ránk akasztotta a „dögvadász” elnevezést, ahogy a dögöket se hívta soha senki a kacifántos latin nevükön, amiket a tudósok találtak ki nekik. Az emberek jobban szeretik az egyszerű és közérthető elnevezéseket. A sötétséget például, amit Hardy az ajtó mögött talált, elkereszteltük Sötétnek, ami sokat elárul nemcsak a szakasz, de az egész Iniciatíva képzelőerejéről is, mert szinte azonnal be is építették a hivatalos szakzsargonba. A mi egységünket például elég ritkán azonosították a száma után, pedig volt számunk, feltüntetve az összes egyenruhán és a három Hummeren is. Minket mindenki csak úgy hívott: a Híres Írók, noha a fél bagázs szerintem a saját nevét is csak nyomtatott nagybetűkkel tudta volna leírni, hosszas kínlódás árán. Beckett, Chaucer, Clarke, Fitzgerald, Hardy, Lee, Rowling, Shelley, Wordsworth… Ja, és én. Azt hiszem, az én nevem kapcsán szúrták ki a dolgot, mert a Poe nem túl elterjedt családnév, ám ez után hamar felfedezték, hogy a szakasz valamennyi tagja egy híres és rég halott író nevét viseli. Mondanom se kell, mindenki baromi viccesnek találta. Rajtunk kívül.
A mi melónk nagyjából nyolc hónappal az után kezdődött, hogy valamelyik -sztán végződésű országban felbukkantak az első dögök. Senki se tudta, miféle lények lehetnek, de az után, amit leműveltek, a legelvakultabb állatvédők se siettek kiállni mellettük. Mire a felbukkanásuktól számított 14. órában a hadseregnek végre sikerült kilőni az utolsót is, hat falu teljes lakosságát irtották ki, plusz az egyéb lábasjószág… Eleinte nem is került sor ennél komolyabb incidensekre, mert bár teljességgel lehetetlen volt akár csak megjósolni is, hogy a világ mely pontján fognak legközelebb felbukkanni a dögök, a helyi fegyveres erők az első észleléstől számított 3-4 órán belül levadászták valamennyit.
A helyzet akkor kezdett eldurvulni, amikor az egyik műhold véletlenül felfedezett egy fészket a bolíviai hegyvidéken, távol a lakott területektől – másfél hétig tartott, mire felszámolták és 1200 katona esett el, sebesült meg vagy tűnt el a harcok során. És ez még csak az első volt a sorban.
Miközben a világ bálványimádó fele végítéletről és kárhozatról óbégatott, az értelmesebbek gyorsan rájöttek, hogy a probléma nemzetközi összefogást kíván. Meglepően gyorsan egymás keblére borultak az ősellenségek, a különféle kémholdak pályáit egymáshoz igazították, hogy nagyobb területet fedhessenek le, a titkosszolgálatok pedig… Nos, ők továbbra is egymás után szaglásztak, mivel mind biztos volt benne, hogy a másik a felelős a történtekért. Pedig aki már látott dögöt, aligha gondolna arra, hogy laborban tenyésztett biológiai fegyverről van szó.
Az Iniciatíva is nemzetközi összefogásból született, amikor a világ vezetői rájöttek, hogy a dögökkel és az egyre szaporodó fészkeikkel szemben nem az a legeredményesebb harcmodor, ha százszámra küldik oda a katonáikat meghalni. Ráadásul a dögök is kiokosodtak, mert hatalmas fészkek helyett elkezdtek több kisebbet építeni, nagy területen szétszórva és gondosan elrejtve. Ha nem lett volna olyan átkozottul magas a hőkibocsátásuk, párszor ugyancsak gondban lettünk volna.
Az új stratégia tehát az volt, hogy a mi Híres Írók csapatunkhoz hasonló, kis létszámú, de annál jobban felszerelt egységeket állítottak fel, válogatott profikból. A kommandósoktól a különleges ügynökökön át, az egykori terroristákig bárkit besoroztak; Fitzgerald és Shelley például egy ír bűnöző-klán likvidátorai voltak, mielőtt az Iniciatíva igen nagyvonalú ajánlata átcsábította őket a jó oldalra.
A meló maga első hallásra nem túl bonyolult: ledobnak minket a célterületen, mi megkeressük és felrobbantjuk a fészket, közben pedig véres cafatokká lövünk mindent, ami kicsit is dögszerű. Valójában persze sokkal összetettebb az egész, hiszen a dögök átkozottul éles hallása miatt már a célterület észrevétlen megközelítése is komoly nehézséget jelent. Elég sokan fizettek az életükkel azon téves feltételezés miatt is, amely szerint a dögök legfeljebb állati intelligenciával rendelkeznek. Szerintem elég fejlett agyra vall, hogy sosem vethettük be ellenük egymás után kétszer ugyanazt a taktikát, függetlenül a helyszínek egymástól való távolságától. A dögök kommunikálnak egymással, méghozzá a jelek szerint legalább olyan fejlett szinten, mint mi.
Az emberek túlnyomó része szentül hiszi, hogy az igazán borzalmas dolgok mindig a sötétben várnak rájuk, pedig ez csak egy unalmas és elcsépelt horrorfilmes klisé, mint a hirtelen, éles zajok, vagy a kép hátterében keresztülsétáló alak… A dögöknek tökéletesen megfelelt a verőfényes napsütés is, ha gyilkolni akartak, és nem ragaszkodtak a többi kliséhez sem. Bár mint később megfigyeltük, a Sötéttől éppúgy féltek, mint mi.
És nem kellettek ellenük se különleges fegyverek, se speciális védőruhák, hiszen se páncél-kemény bőrük, se savas testnedveik nem voltak, a hagyományos lőszer pedig éppúgy kinyírta őket, mint e bolygó akármely más teremtményét, bár Beckett esküdözött rá, hogy egyedül az ötvenes ér ellenük bármit is… Ami viszont a karmaikat illeti, tökmindegy lett volna, mit veszünk magunkra.
Két év és két hónap, ennyi telt el az első észlelés óta. Egy minden nyelven kimondhatatlanul hülye nevű ír városka maradványai között bóklásztunk éppen, egymás és önmagunk előtt is úgy téve, mintha biztosak lennénk benne, hogy még vannak túlélők. Volt ugyan egy menetrendünk, de sose követtük, mivel a dögök ellen eleddig csak az improvizálás bizonyult hatásos stratégiának. Napkelte előtt siklottunk be a területre egy vitorlázóval, aztán egy focipályán szálltunk le; a műholdas felderítés szerinte ettől a ponttól északkeletre volt a fészek, nagyjából hétszáz méterre, de éppen eléggé ismertük már a dögöket, hogy eszünk ágában se legyen egyenesen arra menni.
A városka teljesen kihalt volt és csendes, csupán a tokostól kitépett ajtók jelezték, hogy nem az álmos vidéki idillről van szó.
- Én ezt nem vágom – Chaucer az orrában kotorászott, mint mindig, amikor valami meghaladta az értelmi képességeit – A műholdkép szerint a fészekben legfeljebb egy tucat dög lehet, hogy a fenébe intéztek el egy egész várost?
- Talán tökrészeg volt mindenki – Shelley mindig a dolgok mélyére lát és remekül megragadja a lényeget – Elvégre Írországban vagyunk.
- Akkor is: egy tucat dögöt még a kisöcsém is lerendezne, pedig alig múlt hét éves, ráadásul asztmás is!
- Mért is nem őt hoztuk magunkkal helyetted!? – Lee volt talán a világon az egyetlen, aki bármilyen elcseszett uniformisban képes volt nőnek kinézni, bár a nőiessége nagyjából ki is merült ennyiben, hisz épp olyan ordenáré és nagypofájú volt, mint akármelyik baka.
- Jól sejtem, hogy mind egy kocsmában vészeltétek át az eligazítást, amin arról volt szó, hogy a dögöknek mennyire éles a hallásuk? – nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kedélyállapotomnak kifejezetten rosszat tett az a harminchét kilós hűtő, amit a hátamon cipeltem – Esetleg, ha kussolnátok…
- Ne legyenek illúzióid, koma – Fitzgerald, az örök optimista –, már rég tudják, hogy itt vagyunk.
- Pofa súlyba, célnál vagyunk! – Wordsworth volt az egység parancsnoka és ezt a címet egyikünk se vitatta soha, mivel azonban az Iniciatíva nem volt katonai szervezet, így nálunk se léteztek rangok: az őrmestertől a tábornokig elég sok mindennek neveztük már, a pillanatnyi hangulatunktól függően.
Az Eszünk ezúttal se tévedett. Az épület, úgy harminc méterre előttünk, az utca jobb oldalán pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi… Ha az ember nem tudta, mit nézzen. A dögök a föld alá építették a fészkeiket és idővel egyre fifikásabbak lettek, miként rejtsék el a bejáratot; az utcában nem sok háznak volt pincegarázsa, olyan viszont egy sem volt, ahol a garázsajtó épen maradt volna. Illetve, amit igyekeztek épnek láttatni.
- Mit látnak, Hardy? – parancsnokként Wordsworth volt az egyetlen, aki mindenkivel magázódott, még a bevetések után, a kocsmában is.
- Nem törték be, de erőszakkal nyitották ki – Hardy ugyan nem volt egy Sólyomszem, de a dögök nyomait egész jól olvasta – Világosan látszanak a karomnyomok.
- Rendben. Shelley és Fitzgerald, maguk nyitnak, Poe, maga takarít a lézerrel, a többiek figyelik a környéket és lőnek mindenre, ami nem a széltől mozog.
- Igenis!
A lézernek kell úgy húsz másodperc, amíg feltölt, ráadásul elég kiszámíthatatlan szerkezet is, szóval nem életbiztosítás, amikor elszabadulnak az indulatok. Engem rendszerint Lee vagy Rowling szokott fedezni, nagy ritkán Beckett az ötvenessel.
- Készülj!
- Ti is halljátok ezt? – Clarke úgy pördült meg, mintha tarkón vágták volna, aztán csak ide-oda kapkodta a fejét.
- Ne most kezdjen rémeket látni, Clarke! Ennyivel azért nem jobb a hallása a miénknél!
- Most!
Az írek közben felfeszítették a garázsajtót, én pedig habozás nélkül belőttem, vízszintesen kaszálva a sugárral... Precízen kettévágtam egy furgont és egy csomó kacatot, valamint egy ronda csíkot égettem a garázs hátsó falába, de nagyjából ennyi.
- Ilyen nincs! – Wordsworth arcán látszott, hogy ennél jóval cifrábban is hangot tudna adni a véleményének.
- Már pedig ez nem fészek…
- Öt óránál!
Egyszerre pördültünk meg és nyitottunk tüzet – már engem kivéve, a rohadt lézer miatt. Vagy nyolc dögöt mindjárt az elején lekaszáltunk, de olyan soka jöttek, hogy ez nem igazán számít dicső haditettnek.
- Mi a rosseb, lerohannak minket?
Volt valami Fitzgerald megállapításában, amitől mindannyiunkban felment a pumpa: mióta megtanulták, milyen gorombák tudnak lenni a csúzlijaink, most először láttunk ilyesmit a dögöktől.
- Rendezett alakzatban vissza az épület mögé! – bármilyen furcsa is, Wordsworth képes volt még az ötvenes ugatását is túlüvölteni – Folyamatos fedezettűz!
Nagyjából ezzel a pillanattal kezdődtek azok az események, amelyek kábszeres lidércnyomássá változtatták a rutin bevetést. A dögök persze utolértek minket, akármennyit is lőttünk le, ám ahelyett, hogy cafatokra tépték volna az egész szakaszt, egyszerűen keresztülrohantak közöttünk. Egyedül Shelley-nek esett baja, aki nagy igyekezetében hanyatt esett és így megtaposták néhányan, ám ő se kapott be semmi olyat, amit egy fájdalomcsillapító és egy fél üveg vodka ne kúrált volna ki.
- Valaki megmagyarázná ezt? – Chaucer volt az első, aki meg tudott szólalni, nagyjából öt perccel az után, hogy az utolsó dög is eltűnt a szemünk elől – Kezdem hülyének érezni magam!
- Ezúttal nem vagy vele egyedül – vontam meg a vállam, ami a hűtő súlya miatt nem volt kis teljesítmény.
- Rendben, emberek! Szedelőzködjünk! – Wordsworth természetesen elsőként ugrott talpra – A dögök arról jöttek, úgyhogy mi most arra fogunk menni: valamitől annyira összeszarták magukat, hogy még mivelünk se foglalkoztak, én pedig tudni akarom, mi az a valami!
- Biztos, hogy az jó lesz nekünk, kapitány? – mordult fel Lee. Az ábrázata alapján ő se azért került földre, mert le akart pihenni.
- Mióta szól ez a meló arról, hogy nekünk mi a jó, húgom? – Fitzgerald egy könnyed mozdulattal talpra rántotta a lányt – Még a fizunk is gáz!
- Több maradna a zsebedben, ha nem kurváznád el mindig!
- A csajok buknak a dögvadászokra.
- Ez tévedés, Fitz: a csajok a dögvadászok pénzére buknak. Mi másért állnának le veled?
- Kapd be, Hardy!
- Hé! A kurváknak fizetsz érte, tőlem meg ingyen várnád?
- Pofa be, marhák! – csattant fel Wordsworth – Nem hiszem, hogy a dögök olyan nagyon messzire szaladtak volna! Na indulás!
Az Eszünknek megint igaza lett, bár ennek valószínűleg ő ugyanúgy nem örült, mint mi. Talán ha háromszáz métert mentünk, amikor az első dög felbukkant mögöttünk; Lee lőtt egy csinos lyukat valamelyik két szeme közé a pisztolyával. A karabéllyal legfeljebb kaszálni tudott a csaj, de pisztollyal nem láttam még nála pontosabbat.
- Nyugi van – morogta Wordsworth – A dögök menekültek onnét, ahová most megyünk, úgyhogy aligha fognak nekünk esni. Csak arra lőjenek, amelyik túl közel merészkedik!
- Mi számít közelnek? – ha akart, Hardy képes volt úgy menni, hogy közben körbe forgott, ami ugyan elég hülyén nézett ki, viszont jó párszor bizonyult már hasznosnak. És a kérdése is jogos volt: mind hallottuk, hogy a dögök a párhuzamos utcákon és a hátsó kerteken át igyekeznek lépést tartani velünk, mintha legalábbis a megfelelő alkalmat lesnék… Vagy inkább mintha arra lennének kíváncsiak, hogy mi hogyan reagálunk arra, amitől ők szétszaladtak.
- Akármi is az a szar, remélem ott van még – rendesen izzadt a fejem a sisak alatt, pedig egyáltalán nem volt meleg – A dögök lassan teljesen bekerítenek minket!
- Anyád! – Beckett egy hosszú sorozattal két dögöt is elkapott, amint az egyik útszéli fáról próbáltak becserkészni minket – Na, ez közelnek számít!
- De nagyon nem akarok most itt lenni!
Mintha Lee sopánkodása lett volna a végszó. Egyszerre megelevenedett körülöttünk minden: dögök voltak mindenütt, amerre csak fordultunk… Kivéve azt a bizonyos egyetlen irányt.
- Szégyen a futás, de… – Wordsworth szinte sose csillogtatta a humorát, pláne nem bevetés közben. Viszont mindig elöl járt a jó példával – Gyerünk emberek, szedjék a lábukat!
- Próbáljon meg maga fürge lenni ezzel a kurva hűtővel, főnök! – azért igyekeztem kitenni magamért, elvégre nem ez volt az első eset, hogy a dögök megkergettek minket.
- Az ott jónak tűnik! – Hardy szúrta ki a házat. Hardy tépte fel az ajtót is, végig se gondolva, miért maradhatott épségben.
A küszöbön is ő torpant meg elsőként.
- Mi a… ?
Annyit mindenesetre elért, hogy amint kinyitotta az ajtót, a dögök azonnal megtorpantak. Mármint azok, amik épp nem a levegőben voltak; ez a megtorpanás nekünk elég is volt arra, hogy megszórjuk őket mindennel, amink van – én vagy négyszer lőttem ki a lézert.
- Oké, emberek! Befelé, szépen egymás után! Lee, magáé az eme…
- Nem hiszem, hogy be kéne mennünk ide, Főnök… – a hang, ahogy Hardy megszólalt, mindenkit arra kényszerített, hogy az ajtó felé nézzen, hiába voltak még mindig ott a dögök.
- Világíts be a piláccsal, ha félsaz a sötétben! – Lee nem látott rá teljesen az ajtóra, ám gyorsan megneszelte, hogy valami nem stimmel, amikor senki nem röhögött a poénján.
- Kezdek egyetérteni a dögökkel – Hardy megfogadta a tippet és bevilágított a zseblámpával – Olyan, mintha valami szilárd anyag lenne, ami nem ereszti át a fényt… Pedig frankón látom odabent a padlót, legalábbis egy darabig!
Legalább két lépést hátrált az ajtótól, ám ott beleütközött Wordsworth parancsába.
- Dobjon be valamit!
A Főnökön látszott, hogy épp olyan tanácstalan, mint mi és szíve szerint pontosan ugyanazt csinálná, amit a dögök, amikor először megláttuk őket. Hardy rövid variálás után felkapott egy követ és behajította. Nem hallottuk koppanni.
Viszont hallottunk valami mást helyette.
- Mi a rosseb ez? Ti is halljátok?
- Mintha valami sikoltozás lenne…
Tényleg olyan volt, bár mégsem egészen. Mintha legalább százan sikoltoznának valahol a távolban, de ugyanakkor valahogy fémes hangja is volt az egésznek. És még csak nem is ez volt a legfurább benne.
- Merről jön a hang?
- Fogalmam sincs, biztos a visszhang miatt…
Gyengécske magyarázat volt, ezt Lee is tudta: egyáltalán nem úgy hallatszott, mintha a sikoltozás visszhangozna a házak között.
- Itt Wordsworth, Iniciatíva kettőtizenhármas egység! – az Eszünk ezúttal is gyorsabban reagált mindenki másnál – Azonnali kivonást kérek a… Beckett, hol a picsában vagyunk?
- Swinford, 53°56'14.0" észak, 8°56'57.9" nyugat.
Wordsworth megismételte a rádióba a koordinátáinkat, aztán hozzátett még valamit, amitől felállt a hátunkon a szőr.
- Teljes takarítás! Ismétlem: teljes takarítást kérek a megadott koordinátákon, a kivonást követően!
A teljes takarítás nagyjából annyit jelentett, hogy az egész városkát leradírozzák a térképről és egy csinos krátert hagynak a helyén. Az ír kormánynak persze biztos lesz utólag néhány keresetlen szava, de dög-ügyekben az Iniciatíva teljhatalommal bírt. Meg aztán, egy teremtett lélek se volt itt rajtunk és a dögökön kívül…
Valahogy így kezdődött.
Mi, a kettőtizenhármasok, ismertebb nevünkön a Híres Írók, voltunk az elsők, akik beletenyereltek az emberiség, de talán az egész bolygó történetének legnagyobb kupac szarába. A teljes takarítás gyakorlatilag semmi eredményt nem hozott azon kívül, hogy a földdel tették egyenlővé azt a várost; teljes egy hónap kellett hozzá, hogy valakinek szemet szúrjon az izlandiak makacs hallgatása. Ez idő alatt a szigetet teljesen kitakarították a dögök, majd falkákban menekültek a tengeren át, amikor a Sötét megjelent. Gondolom, egyáltalán nem lep meg senkit, hogy minket az első hullámban küldtek oda, úgy százötven másik dögvadász egységgel együtt. Addigra az egész Iniciatíva betéve tudta a jelentésünket, beleértve Hardy igen érzékletes, bár gyér szókincsű beszámolóját is a Sötéttel kapcsolatos közvetlen tapasztalatairól.
Az izlandi akciót az Iniciatíva átfogó műveletnek szánta, vagyis egy sereg tudós is velünk tartott, akik aztán a legváltozatosabb módszerekkel próbálták megfejteni a Sötét mibenlétét, miközben mi dögvadászok – dögök híján – csak punnyadtunk és lassan felprédáltuk a gazdátlanul maradt kocsmák és boltok teljes piakészletét. A különféle alkoholtartalmú italoknak amúgy is megnőtt a forgalma az írországi balhénk óta: bolygó szerte mindenütt hallani lehetett azt az átkozott sikoltozást és nemigen volt, aki hosszabb távon kibírta volna ép ésszel, pia nélkül.
Az viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy onnan, ahol megjelenik a Sötét, a dögök elmenekülnek; az már kevésbé egyértelmű, és egyelőre még csak elmélet, hogy a Sötét mindig ott jelenik meg, ahol korábban a dögök is felbukkantak. A világ legnagyobb tudományos ászai folytattak vérre menő vitákat már lassan két és fél éve arról, hogyan és miért jelennek meg egyáltalán a dögök, honnan származnak, és más hasonlók; a Sötét olaj volt az elméletek tüzére, hiszen bár ugyanúgy nem tudtak semmit az eredetéről, a jelenség kapcsolata a dögökkel még nekünk, bakáknak is nyilvánvaló volt. A leginkább emészthető változat és egyben a személyes kedvencem szerint a dögök egy párhuzamos univerzumban élnek és a Sötét elől menekülnek át a mi világunkba. Persze, amikor az ember ilyesmit hall vagy leírva lát, egyből arra gondol, hogy még egy tévésorozathoz is bárgyú… Ám amikor a dögök százával rontanak elő olyan helyekről, ahová tízen is csak pépesre darálva férnének be, az egyszeri dögvadász hajlamos nagyon is hihetőnek tartani az efféle elméleteket.
Amikor a csaj beesett közénk, azt hittük, valami jelentős fog történni. Épp valamelyik kocsmát néztük önkiszolgálónak Reykjavik-ban és mint ilyenkor rendesen, a banda fele már az első másfél óra után merev részeg volt. A csaj pedig egyszerűen közénk esett, méghozzá pofára. Mi még csak ott tartottunk, hogy meztelen, amikor Lee már hátra is csavarta és összebilincselte a kezeit, aztán talpra rángatta. Azóta se tudom, minek strapálta magát, hiszen a csaj egyáltalán nem tűnt veszélyesnek: bár lélegzett, de nyitott szemei tompák voltak, az arca kifejezéstelen és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha képben lenne.
Még piásan is volt annyi eszünk, hogy azonnal kizavartunk mindenkit a kocsmából, aztán bezártuk a helyet, hogy a tudósok majd átvizsgálhassák. A csajt bevágtuk az egyik Hummer-be és visszavittük a bázisra; talán fura, de az után, hogy Lee nem erőltette a dolgot, nekünk se jutott eszünkbe, hogy valami ruhát adjunk rá, pedig egyáltalán nem volt meleg.
Az orvosi jelentésben értelmes emberi nyelvre fordítva annyi állt, hogy a csaj húsz év körüli, makkegészséges és kómában van: ebben ki is merült a jegyzőkönyv értelmezhető része. A többi a mi vallomásainkról készült jegyzőkönyveket tartalmazta és bár mind be voltunk rúgva, egymástól függetlenül teljesen egybehangzóan azt vallottuk, hogy a csaj a mennyezetből bukkant fel és zuhant a padlóra. Az állítást se megerősíteni, se megcáfolni nem tudta a helyszíni vizsgálat, így aztán a kómás tyúk lett az elmélet-gyárosok hármas számú kedvence. A csaj rejtélyes felbukkanása igazolni látszott a párhuzamos világról szóló elképzeléseket, bár azok a tudósok is bizonyítékként tekintettek rá, akik szerint a dögök valamiféle teleportációs technikával érkeznek a Földre. Őket nem zavarta az az apróság, hogy a dögökkel ellentétben a csaj teljesen kuka. Amikor legutóbb láttam, valaki legalább eljutott odáig, hogy valami okádék-zöld kórházi hálóinget adjon rá.
Izland végül nem sok kérdésre adott választ. A dögökről semmi újabb nem derült ki, a Sötét pedig makacsul ellenállt mindenfajta vizsgálati módszernek; ugyanakkor a világ egyre több pontjáról jelentették a megjelenését, méghozzá rendszerint a korábban felszámolt dögfészkek környékén. Minket ez közel sem lepett meg annyira, mint a tudósokat. Ami a sikoltást illeti, szerintem annyira utálták, hogy rendre igyekeztek úgy tenni, mintha nem is létezne: egyetlen épkézláb elmélet se született a jelenségről, sem arról, hogy mi okozza, vagy hogy mért hallatszik a Föld minden pontjáról ugyanolyan távolinak.
Minket egy nappal az után vontak ki Izlandról, hogy egy minden eddiginél nagyobb döginvázió egyetlen éjszaka leforgása alatt gyakorlatilag teljesen kiirtotta Kelet-Közép-Európa lakosságát. Ezrekben volt mérhető az Iniciatíva vesztesége is, mivel a dögvadászoknak jutott az öngyilkos feladat, hogy feltartsák a dögöket, amíg a hadsereg menti a menthetőt. Mi ekkor még csak sejtettük, hogy a bulinak lényegében vége, ám mikor a katasztrófa két nappal később megismétlődött Indiában és az USA délkeleti részén, többé már nem volt kérdéses: vesztésre állunk. A dögök által letarolt több országnyi területet hamar elborította a Sötét és ezzel együtt mintha a sikítozás is hangosabbá vált volna, bár a forrását így se lehetett meghatározni.
Űrhajót felszállni életemben először akkor láttam, amikor vagy kétszáz másik egységgel együtt Baikonur-ba vezényeltek minket. A leosztás parancs nélkül is nyilvánvaló volt: védeni az űrkikötőt, ha esetleg felbukkannának a dögök. Vagy az olyan civilek, akik jegy nélkül akartak volna felszállni valamelyik űrhajóra. Az első napunkon minden húsz percben felszállt egy, de visszafelé jönni talán ha kettőt láttunk. Hardy szerint a többi összekapcsolódott odafent az űrállomással és a továbbiakban nyilván lakómodulként használják majd a menekültek számára, míg mi a két írrel azon a véleményen voltunk, hogy meg se állnak a Marsig – nem minket igazolt az a néhány leszálló űrhajó, de a fenét se érdekelték ilyen apróságok akkor.
Harmadik napja lövöldöztünk már a menekülni szándékozó civilekre, amikor az első jelentések befutottak egy nyugat felől közeledő hatalmas dögseregről – a jó hírt két műhold is megerősítette. Kelet és dél felől védett bennünket a Syr Darya, hiszen a hidakat előrelátóan mind felrobbantották,  Nagyjából ezzel egy időben falcolhatott le Lee a két írrel.
Bár korábban már említettem, hogy sok jót a világ hadseregeiről nagyjából a krízis kirobbanása óta nem tudok elmondani, Baikonur mellett alaposan kitettek magukért. A légierő és a tüzérség gyakorlatilag mindent ledobott vagy kilőtt a dögökre, amit csak lehetett – sőt a végén még robbanóanyaggal megpakolt nehéz szállítógépekkel is közéjük zuhant pár kamikaze –, mégis amikor elérték a miáltalunk biztosított területeket, annyi dögöt láttunk mindenfelé, hogy mind biztosra vettük, a bombák valami teljesen más területre hullottak. Egyikünk se spórolt a lőszerrel, de amit csináltunk, csak annyit ért, mint artériás vérzésnél a sebtapasz.
Azt, hogy voltak dezertőreink és hogy megkerültek, egyszerre tudtam meg, amikor is Wordsworth besétált az állásunkra Fitzgerald-dal az oldalán, aki pisztolyt nyomott a bordái közé.
- Változott a műsor, emberek – az Eszünk most se tűnt idegesebbnek, mint bármikor máskor – Visszavonulunk.
- Mégis hová? – bukott ki belőlem a kérdés, mire Fitzgerald elvigyorodott.
- Az űrbe, seggfej.
Hamar kiderült, hogy felesleges volt fegyverrel kényszerítenie a parancsnokunkat, hiszen Wordsworth-nak se voltak illúziói a várható sorsunkat illetően. Még hat másik dögvadász egység csatlakozott hozzánk, miközben a teljesen kihalt városon átvágva próbáltuk kijátszani mind a dögöket, mind a rájuk lövöldöző többi egységet. Csupán hatan haltak meg, köztük Clarke és Hardy, mind baráti tűztől.
Lee az űrhajó mellett várt minket, még további két dögvadász csapattal.
- Ideje lelépni, fiúk – vigyorodott el, amikor meglátott minket –, nekünk itt már nincs dolgunk!
Wordsworth-ra néztem, de a parancsnokunk nem mondott semmit. Ami jó, mert lebeszélni se próbált bennünket. Hogy, hogy nem, de kis dezertőr-csapatunkban több képzett pilóta is akadt, Rowlingról pedig kiderült, hogy amúgy asztrogátor. Némi nehézség árán ugyan, de végül felszálltunk és amíg a pilótáink becélozták az űrállomást, mi tétlen többiek azon tanakodtunk, milyen mesével rukkoljunk ki, amikor megkérdezik, mért loptunk el egy űrhajót és szöktünk el a Földről ahelyett, hogy a parancs szerint tartottuk volna Baikonur-t a dögáradattal szemben. Túl sok épkézláb ötletünk nem volt.
És amikor az ablakon át visszanéztünk a Földre, azt a keveset is azonnal elfelejtettük.
A bolygó egyre nagyobb területeit borította Sötét.
- Szerintetek látszódni fog még egyáltalán, mire elérjük az űrállomást?
- Chaucer, ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél! – Wordsworth most először szólalt meg azóta, hogy Fitzgerald pisztolyt szegezett rá és most először tegezte le az egyik emberét – Látsz Sötétet bárhol is a tengerek felett? Mármint, ahol nincs sziget…
- Szerintem az is csak idő kérdése – vontam vállat – Izland előtt azt se nagyon tudtuk, hogy a dögök bírják a vizet.
- Végül is tökmindegy – túrt a hajába Chaucer – A bolygót buktuk, tengerekkel vagy azok nélkül.
Az űrállomáson persze azonnal sittre vágtak bennünket, ami jelen esetben kimerült annyiban, hogy bár az űrhajót csatlakoztatták, a zsilipeket nem nyitották ki nekünk. Vissza csak azért nem toloncoltak, mert már nem volt hova. Ki se bennünket, mert mint megtudtuk, egyedül mi maradtunk meg az Iniciatívából. A duzzogásnak három hét után lett vége, amikor is átszállt hozzánk az állomás egyik tisztje egy megdöbbentő, ám ugyanakkor egyáltalán nem meglepő paranccsal: tizenhét óra múlva a többi űrhajóval együtt indulunk a Marsra. Ennyi idő áll a rendelkezésünkre, hogy gatyába rázzuk az űrhajót, illetve közreműködjünk az állomás teljes kiürítésében. Átértékelődtek hát a dolgok, többé senkit nem érdekelt, hogy kerültünk oda.
A szétkapcsolódás mutatta meg igazán, mekkora a flotta. Legalább kétszáz hajó lebegett most a kiürített és leszerelt űrállomás váza körül, várva az indulási parancsot. A Marson majd szépen újrakezdünk mindent, persze az is lehet, hogy szép lassan kihalunk… De bárhogy is lesz, remélhetőleg a dögök oda már nem követnek minket.

A Föld felé senki se nézett vissza, hiszen mióta pár napja végleg beborította a Sötét, abban se voltunk biztosak, ott van-e még egyáltalán.