A következő címkéjű bejegyzések mutatása: horror. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: horror. Összes bejegyzés megjelenítése

Ismét ott állt előtte. Ott sötétlett az elvadult borostyánnal benőtt terméskő kerítés közepén, mint valami óriási macskaszem pupillája; ti...

Kapu

Ismét ott állt előtte. Ott sötétlett az elvadult borostyánnal benőtt terméskő kerítés közepén, mint valami óriási macskaszem pupillája; titokzatosan és csalogatón. Jól ismerte már minden apró részletéig: vaskos, sötétre pácolt, de az időtől megszürkült tölgyfapadlókból ácsolták össze és súlyos vasalatokkal erősítették meg, különösen a mívesen kovácsolt, rozsdaette pántoknál. A ki tudja, hány évszázad és hány kéz nyomát viselő kilincs szabályos volutában végződött, a kulcscím pedig barokkos címerpajzsra emlékeztetett. A nyílást, melybe a kapu került, gótikus csúcsív zárta, ám a névtelen kőfaragó keze munkáját réges rég simára marta már az eső.
Ott állt hát újra a kapu előtt, mely szinte minden éjjel kísértette romantikus, ódon egyszerűségével, ám ugyanakkor sötét és hátborzongató titok is volt egyben, ha a teljesen kihalt mezőre gondolt és a kőkerítésre, ami mindkét irányban a végtelenbe veszett, kettévágva a százezernyi nesztől zsongó, vadvirág- és szénaillatú világot. És ő minden alkalommal ugyanott állt, alig tízlépésnyire a kaputól, pontosan szemben vele. Sosem mozdult el innen, akárha magányos fa lett volna, egyike azoknak, amelyek innen-onnan kiemelkedve megtörték a táj kietlenségét. Csak állt és bámulta a kaput, s közben egyre azon törte a fejét, ki és milyen céllal emelt épp itt kerítést, és hogy mi lehet a túloldalán, hol pedig azon gondolkozott, hogy ez-e az egyetlen kapu, ami a fal túloldalára nyílik, vagy talán több is akad… egyetlen kérdést tett csak fel magának minden alkalommal többször is: vajon nyitva van-e a kapu?

Tibor a megszokott egyhangúsággal hajtotta végig már sokadjára a buszt a kijelölt útvonalán, a külvárosig és vissza. Rettentően unalmas munka volt és nem is fizették meg igazán, de hát az ember örüljön annak, ami van, nem? Meg aztán időnként felszáll egy-két jó csaj, akiket lehet nézni a visszapillantóban, vagy akad néhány barom, aki tombolán nyerte a jogsiját; jobb napokon még langyos kávé és valamilyen porszáraz süti is várja a végállomás ízléstelen, nyolcszögletű pavilonokból összetákolt pihenőjében.
Negyvenhat éves volt, de a fárasztó és állandó figyelmet igénylő, ugyanakkor unalmas és alulfizetett munka, na meg sovány fizetés miatt rendszeresen jelentkező gondok eredményeként legalább egy tízessel öregebbnek nézett ki. Fiatal korában elképzelni se tudta volna, hogy az élet ennyire elhasználhat egy embert; kezdte megérteni, mi tette tönkre a szüleit, akik még a hatvanadik születésnapjuk előtt örökre elhagyták őt. Az istenverte túlhajszolt élet, ez az állandó feszültséget és korán jelentkező ősz hajszálakat okozó taposómalom volt, ami könyörtelen lassúsággal teljesen felemésztette őket, miután sorra kiszürkítette és elsorvasztotta az álmaikat.

Az ősz lassanként a mező minden négyzetméterét átfestette az elmúlás színeivel, s ez alól csak a kerítésre felkapaszkodó borostyán volt kivétel, bár dús takarója most komor mélyzöld árnyalatot öltött. Egyedül a kapu szürkésbarnája nem változott soha, mintha maga lenne az Örökkévalóság. Gyermekként jó ideig ezt is gondolta róla: a végtelen Mindenség, a ragyogó Csillagország kapuja előtt ácsorog, amely mögött az istenek laknak. Gyermeki félelemmel toporgott előtte akkor, ugyanazzal a félelemmel, amit akkor is érzett, ha valami tiltott dolgot csinált. Elképzelte, hogy ördögök lapulnak a kapu túloldalán, ugrásra készen várva mindenkit – akár őt is –, aki háborgatni merészeli a birodalmukat; ettől kezdve szüntelenül gyötörte a kíváncsiság, hogy milyenek is lehetnek valójában az ördögök, ám sosem vette magának a bátorságot, hogy a kulcslyukhoz merészkedve kilesse őket.

Az egyetlen oka a focimeccs-nézésre a káromkodással és mogyorózabálással fűszerezett, másfél órányi sörözés volt – Tibort régóta nem kötötte már le a sport, s az sem zavarta különösebben, hogy a családja idegeire megy. Remek idegnyugtató volt a számára, hogy végiganyázhatja az estét, huszonkét szerencsétlenen töltve ki a mérgét, amit napközben nemigen tehetett meg. Persze más volt a helyzet, amikor egymás után rótta a köröket egyik végállomástól a másikig és vissza, bár az utasok füle hallatára ott sem ordítozhatott kedvére. A meccs volt az ó pszichológusa, ez az egyesek szerint vulgáris és kispolgári szórakozás, ami olykor-olykor ugyan remekül levezette a benne felgyülemlett feszültséget, a legtöbbször mégis csupán arra volt jó, hogy valami máson is felhúzhassa magát. Fia és felesége persze egyáltalán nem értették, mit élvez annyira az egészen, hogy képes miatta tönkretenni két másik ember estéjét, s egy idő után már azt a kifogást sem fogadták el, hogy neki is kell valami szórakozás. Tibor persze előszeretettel hivatkozott erre, miközben primitív hülyeségnek nevezte az ilyenkor kialakuló veszekedések során a felesége imádott sorozatait, vagy a dögunalmas és érthetetlen művészfilmeket, amiket a fia mindig épp akkor akart nézni, amikor ő meccset.
Torkig volt már azzal, hogy mindenkihez alkalmazkodnia kellett, ezért azokkal szemben makacsolta meg magát, akikkel megtehette: a családjával. Ez aztán szépen elvezetett a „szeretlek, de látni se bírlak” állapothoz, melynek eredményeként a kis család minden tagja utált otthon lenni – ezt a konfliktust az újabb focimeccsek sem tudták elfeledtetni Tiborral.

A rövid és álmatlan éjszakák egyetlen lépéssel sem vitték közelebb a kapuhoz, vagy a mögötte rejlő titokhoz, így minden maradt a régiben: ő ott állt a kapu előtt, az meg ott sötétlett őelőtte, a rét pedig tőlük teljesen függetlenül és közönyösen élte a maga zsongó, illatos életét. Megszabadult viszont a döntésképtelenség érzésétől, ami régi és hosszú álmait jellemezte; az új álmok egyre szürkébbek és jellegtelenebbek lettek.

Az éjszakázásnak még a műszakpótlék ellenére sem örült a családja, még ha így sikerült is némi pénzt félretenniük. Felesége többször is hangoztatta azon véleményét, hogy a házasságnak egy olyan férjjel, aki soha sincs otthon, csakis fokozatos elhidegülés lehet a sorsa; az új munkabeosztása nem használt sokat a fiával való kapcsolatának sem, bár azt korábban sem lehetett felhőtlennek nevezni.
Hogy a kimerítő és unalmas éjszakai üresjáratokat izgalmasabbá tegye – hiszen egy-két részeg csövesen, hazafelé szédelgő buli-zombin, és elrongyolódott kurván kívül nemigen szállt fel más – kerített egy rádiót, amit a busz akkumulátoráról működtetett. Megtűrt szokás volt ez a sofőrök körében, amit a vezetőség csakis csukott szemmel nézett el nekik: mivel a rádióműsor ébren tartotta az éjszakás buszvezetőket, az ellenőrzések alkalmával egyszerűen nem vettek tudomást a készülékekről. Így aztán Tibor is zeneszóra rótta a köröket, amikor pedig épp a végállomás pihenőjében próbált ébren maradni, vagy kávét szürcsölgetett, vagy a párban járőröző rendőrökkel beszélgetett. Egyszer-kétszer még a pihenő kulcsát is odaadta nekik, mikor is az ifjú és egyenruhában is igen vonzó kadétlányok némelyike nem átallott sokatmondó pillantásokat vetni középkorú és pocakosodó felettesére. Tibort nem érdekelte különösebben az ilyesmi, mivel többnyire úgyis végeztek, mire ő megfordult, és minthogy a vállalat csupán egyetlen éjszakai járatot indított erről az állomásról, egyetlen sofőrrel, az „esetekről” senki más nem szerezhetett tudomást… vagy ha igen, hát őt se érdekelték.
Mindezeket leszámítva azonban az éjszakai buszozás már-már nyomasztóan egyhangú munka volt, hiszen a rádió hangján kívül leginkább csak a busz motorjának mormolását hallgathatta, hiszen állandó utasai, az utcai lámpák fehér és narancssárga fényétől kergetve üléstől ülésig ugráló árnyékok nem csaptak zajt. Persze nem volt jobb a helyzet akkor sem, ha felszállt valaki: a késői utazók vagy aludtak, vagy olvastak, vagy csak bámultak maguk elé, de bármelyiket tették is, az halálos csendben történt, mintha valami ősi hagyomány követelné meg tőlük az éjszakai járatokon a némaságot. Mindezek után Tibor maga sem értette, miért gyűlöli annyira a szünet nélkül viháncoló és ordítozó, diszkóba igyekvő társaságokat; egyszerűen felfordult tőlük a gyomra.

Jó néhány alkalom után fedezte csak fel azt a különös és megdöbbentő, ugyanakkor egyáltalán nem megmagyarázhatatlan változást, ami a kapu környezetében történt: éjszaka volt, kristálytiszta és holdfényes éjszaka, amilyet csak a lakott területektől távol lehet látni. Lenyűgöző volt az egész, hiszen soha azelőtt nem járt még mezőn éjjel, se álmában, se a valóságban. Teljesen más hangok és illatok töltik be ilyenkor a levegőt: éjszakai rovarok zümmögése, sötétségben rejtőző vadászok neszezése a fűben, a harmat illata, békák kuruttyolása, melyhez a belvizes területek sekély, rövid életű mocsarainak iszap- és rothadásszaga párosul… és még milliónyi apró zaj és aroma, amelyekkel a városi ember agya mit se tud kezdeni. És az őstermészet e háborítatlan birodalmában ott állt a kőfal, magán viselve a környezetével vívott valamennyi vesztes csata nyomát. És a fal közepén ott volt a kapu, konokul őrizgetve titkát. Incselkedett vele, tudta jól: bűnre csábította őt, akárcsak az a bizonyos kígyó, bár fogalma sem volt, miért érzi bűnnek, hogy a kapu titkait fürkészi. Talán az motoszkált benne, hogy nyilván nem véletlenül áll ott az a kerítés a csukott kapuval, és aki építette, annak minden oka megvolt, hogy a titkát – bármi legyen is az – elrejtse mögé. E gondolatok azonban újra felébresztették benne azt a félelemmel vegyes gyermeki kíváncsiságot, ami oly vonzóvá és érdekessé teszi a tiltott dolgokat. Néha persze jobban örült volna, ha sohasem látja meg a kerítést vagy a kaput, ám tudta jól, hogy ennek így kell lennie. Amióta először felbukkant az álmaiban, éjszakáról éjszakára ugyanaz a látvány fogadta, s nem emlékezett, hogy bármikor is egy hosszú sétát követően, vagy bármely más módon vetődött volna ide. Az álmok tehetetlen mozdulatlanságára volt kárhoztatva és az érzést, hogy szoborként áll vagy csupán elképesztő lassúsággal képes mozdítani ólomsúlyú tagjait, miközben minden más szinte száguld körülötte, még inkább erősítette a kapu és környezetének tájképszerű dermedtsége. Úgy érezte, ha akarna, se tudna közelebb menni: időtlenségbe kövesedve állt egy helyben, mint a hegyek.

Különös hóbort a makettezés, vérbeli bogarasoknak való. Tibor ugyan sosem tartotta magát annak, viszont azt tagadni sem lehetett volna, hogy megőrült az aprócska járművekért és katonákért. Órákig el tudott bíbelődni a néha csak alig hüvelyknyi figurák festegetésével, mániákus műgonddal dolgozva ki a legapróbb részleteket is. Időnként nekifogott egy-egy nagyobb diorámának is, és ilyenkor elég volt néhány nap, hogy egy zsák gipsz, és némi festék segítségével tökéletes háborús környezetet teremtsen. A fia lenyűgözve bámulta ezeket az alkotásokat, feleségének ellenben az volt a véleménye, hogy „értelmesebb dolgokra is költhetné a pénzét”. Tibor nemigen törődött ezzel, mivel már évekkel a házassága előtt eldöntötte, hogy lesz néhány dolog, amelyekbe semmilyen körülmények között nem enged majd beleszólást.
Egyik nap szert tett néhány 13. századi angol katonára, amelyekről nyomban egy pazarul kivitelezett díszlet jutott az eszébe, és egy csata angolok és felföldi skótok között. A problémák azzal kezdődtek, hogy korabeli skót harcosokat sehol sem lehetett kapni, ezért aztán Tibor nekiállt készíteni párat. Kisebb gondot jelentett a korhű környezet berendezése, hiszen akadt pár történész a barátai között, akikhez máskor is fordult már tanácsért. Így aztán hamarosan nekilátott és pár hétvége alatt elkészültek az első gipszfalak a zöldre festett fűrészporral beszórt domboldalon. Ezen a ponton azonban elakadt, mert volt valami, amit sehogy se talált kedvére valónak. Aprócska felföldi kastély részletét akarta megépíteni, melynek előterében a csata folyt volna, ám az egyik falba metszett kapu sehogyan se tetszett neki. Egy sebész is megirigyelhette volna azt a precizitást, amivel az alig ujjhegynyi kapubéllet gótikus díszeit és a zárókövön vicsorgó szörnyfejet kifaragta, ő valamiért még sem érezte… teljesnek? Próbaképp néhány műnövényt helyezett a kapu köré, amelyek száma aztán egyre csak gyarapodott… végül már alig látszott valami a kapuból és a várfalból, ráadásul nem is illett egy csatajelenethez az egész, ám ő valahányszor csak ránézett, az a különös érzés fogta el, hogy látta már ezt a kaput, de képtelen volt felidézni, hol és mikor.
Éjjel furcsa álma volt: egy ódon várkastélyban találta magát, melynek azonban minden szegletén jól látszott, hogy lakják. Fegyveres őrök posztoltak valamennyi toronyban és a majd’ öles falak gyilokjáróin, az udvaron pedig sebtében összetákolt sátrak tucatjai álltak. Érzékeit százával ostromolták a különféle ingerek: a levegő doh-, füst-, és trágyaszagtól, izzadó emberek és készülő ételek szagától volt nehéz és fullasztó, kiáltásokat hallott valami furcsa, darabos nyelven, köszörűvel érintkező fém sikolyát, lángok pattogását és kovácsüllők csengését, lovak nyerítését, elvétve egy-két nevetést, lábak dobogását és… dudák rikoltozását. A szabálytalan alaprajzú vár közepén emelt torony tetejéről hallatszott a zene nyers és vad dallama, mely épp olyan volt, mint az alant nyüzsgő, tagbaszakadt férfiak beszéde – akik kockás köpenyükön és számtalan csatát megélt, ócska bőrpáncéljukon kívül csak alig viseltek mást, és kék festékkel mázolták be gubancos hajjal és szakállal keretezett arcuk durva vonásait –, mégis tisztán csengett, mint a roppant kardok és bárdok éneke.
Döbbent bámészkodásából hatalmas dörrenés rázta fel, s mire észbe kapott, az udvaron gyülekező harcosokkal együtt ő is a gyilokjárón találta magát. Az egyik lőrésen kilesve jól láthatta a hullákkal borított harcmezőt és az azon túl felsorakozott hadakat. Angolok voltak, arany oroszlánokkal díszes, vörös zászlók alatt, csillogó páncélban és fegyverekkel. Előttük két sorban íjászok álltak, akik most épp a vár védőivel vívták halálos párbajukat. Néhány katapult és mozsár is bombázta a falakat, de nem sok eredménnyel, így a skótok figyelmét főleg azok kötötték le, akik a kaput próbálták betörni, mit sem törődve a nyílvesszők és súlyos kődarabok záporával. A kapu végül recsegve engedett, mire az eddig mozdulatlanul várakozó had is megindult, ő pedig kisvártatva olyan kegyetlen, véres csata kellős közepén találta magát, amilyet elképzelni sem tudott volna korábban. Jobbra-balra csapkodott egy karddal, amiről azt sem tudta, hol és mikor került a kezébe és lesújtott mindenre, ami nem volt elég kockás ahhoz, hogy valamelyik skót bajtársa lehessen.
A túlerő lassan felülkerekedett a hősiességen és a vadállatként üvöltő elszántságon, s az angolok egyre beljebb nyomultak a várba. A skót vezér erre visszavonulót rendelt, harcosai pedig lassan hátráltak a lakótorony bejárata felé, nagy árat fizettetve az angolokkal minden újabb lépésért. Ő habozás nélkül követte társait, s a harcmezők izzó őrülete oly hihetetlen erővel árasztotta el testét és lelkét, hogy úgy érezte, egymaga is szembeszállna bármilyen ellenséggel. A legutolsókkal együtt ugrott be a toronyba; az angolnak, aki utána kapott, négy ujját zúzta össze a becsapódó kapu. Az üvöltése tompán hallatszott a vaskos tölgyfa túl feléről, aztán egy éktelen döndülés hallatszott, jelezve, hogy az angolok máris nekiláttak betörni a kaput. A skótok erre nehéz bútorokat vonszoltak a bejárat elé, ám a kapuszárnyak recsegve szakadtak be, mielőtt a torlasz elkészülhetett volna. Tizenöt-húsz angol dárdás rontott be nyomban és halomra ölték az ellenük támadókat, akik a szűk helyen nem igazán boldogultak hosszú kétkezes kardjaikkal. Ő a többiekkel a lépcső felé hátrált, emeletről emeletre csalva maga után az ellenséget. A lakótorony sötét homálya jobbára a skótoknak kedvezett, akik sötét tartánjaikban szinte láthatatlanok voltak: a sarkukban beözönlő angoloknak eleinte fel sem tűnt, hogy a kastély rejtett folyosói lassanként mindannyiukat elnyelik, csak amikor már késő volt…
A kastély másnap virradatig égett, s bár a tűz felemésztette a klán szinte minden vagyonát, hamuvá égetett párszáz angolt is. Ezzel ugyan a skótok csupán az átkozott király haragját vonták még inkább a fejükre, de megakadályozták, hogy a katonái innét tartsák szemmel a környező vidéket és vadásszanak a közelben bujkáló rebellisekre.
A klán egy erdő mélyén vert tanyát. Nem ünnepeltek győzelmet, de nem is keseregtek vereség miatt. Egyszerűen csak várták, hogy valaki hírt hozzon az északon gyülekező felkelőkről. Nem gyújtottak tüzet és dudaszó sem siratta az elesetteket.
Ő messze járt a tábortól és az azt rejtő erdőtől; az ég ezúttal kivételesen tiszta volt, így jól látszottak a távoli hegyek, amelyek mögé a nap lenyugodni készült, a gyorsan sötétedő keleti égbolton az élesebb szeműek pedig már felfedezhették az első csillagokat. Egykedvűen bandukolt a hangával borított domboldalon, egyszerű dallamot dünnyögve az orra alatt, s olykor mélyeket szippantott a friss, ezerillatú levegőből. Úgy érezte, testét és lelkét egyaránt körülöleli azoknak az ősi, földben és vadvirágokban lakozó isteneknek a jelenléte, akik már az előtt is itt voltak, hogy az ő ősei birtokukba vették volna e vidéket.
-          A kastélyhoz mész?
Tizenéves lányka állt kicsit jobbra előtte. Anyaszült meztelen volt, ám úgy tűnt, ez teljesen természetes a számára, mintha soha nem is hordott volna ruhát. A bőre ennek ellenére fehérebb volt, mint a legtisztább hó, mégsem látszott betegesnek. Épp csak megjelentek rajta a serdülőkor jelei: apró és hegyes mellei még alig gömbölyödtek, ágyéka csupasz volt. Furcsamód mégse tűnt meztelennek, talán elképesztően hosszú, élénkvörös hajának köszönhetően, melynek dús, majdnem lábszárközépig érő tincsei játékosan táncoltak nádszál alakja körül a lágy szélben. Gyönyörű volt.
-          Bezony – bólintott ő és megállt – Hát te meg kiféle vagy és mér’ járkálsz idekinn pucéran?
-          Oune a nevem – felelte a lányka apró mosollyal, de a második kérdésre már nem válaszolt.
-          Oune? A’ meg milyen név, angol talán?
-          Az enyém – nem lehetett parasztlány, ez azonnal kiderült a beszédjéből, s minden gesztusából.
-          Honnét jötté’? – kérdezte ő ekkor – Csak mer’ még nem láttalak errefelé!
-          Messziről, ám e vidék olyan nekem, mintha mindig is otthonom lett volna.
-          És arra messze mindenki így jár? – siklott végig a tekintete újra a lány testén, mire az enyhén elpirult.
-          Néhányan – felelte nevetve – Arrafelé nemigen van szükség ruhákra.
-          Értem mán! – vigyorodott el erre ő – Te is egy amolyan tündér vagy, igaz-e?
-          Nevezz annak, ha úgy tetszik – mosolyodott el a lány is –, de én többnyire csak a Kaput vigyázom.
-          Miféle kaput?
-          Talán épp Tündérföldét – hangzott a felelet, majd Oune megfordult és előremutatott – azt ott!
-          Ho...?
Tágra nyílt szemekkel meredt a kapura. Egy mindkét irányban a végtelenbe vesző, elvadult borostyánnal benőtt kerítésbe vágott, boltozatos nyílást zárt el sötét táblájával, ami kissé ijesztővé is tette. Nem lehetett távolabb tíz lépésnél.
-          Hogy a fenébe került ez ide? – kérdezte, észre sem véve, hogy kiejtéséből pillanatok alatt eltűnt a darabos skót akcentus.
-          Tudod te azt nagyon jól – felelte a lány –, hisz régtől fogva ismered már e helyet.
-          Tudom – bólintott ő, továbbra is a kapura szegezve a tekintetét – Tudom, hogy igazad van, de azt nem, hogy miért.
-          Mert nem emlékszel a válaszokra.
-          És hogyan emlékezhetnék, mondd?
-          Néha jobb a feledés, hisz az egész fajtád ezt választotta – felelte Oune – Az emlékek lehetnek keserűek is.
-          Talán ha belépnék azon a kapun – nézett ekkor a lányra bizonytalanul –, visszanyerném az emlékezetem is, nem?
-          Akkor mire vársz? Vagy nem erről álmodtál egész életedben?
Válasz nélkül indult el a kapu felé, ám pár lépés után ismét megtorpant – pontosan ugyanott, ahol eddigi álmaiban mindig. Oune ismét mellette állt, kicsit jobbra és előre, mint amikor először megpillantotta, ám ő ezúttal sem vette észre, hogy a lány mikor és miként került oda.
-          Nos?
-          Te tudod, mi van a túloldalon? – kérdezte zavartan, mire a lány elnevette magát – Persze, hogy tudom, de mit számít az? Itt és most nem az a kérdés, hogy mit tudok én, hanem hogy mit fogsz találni te!
-          Miért, a kettő nem ugyanaz?
-          Nem feltétlenül.
-          Nem könnyíted meg a dolgom! – morogta csalódottan.
-          Mert nem azért vagyok itt – válaszolt tüstént a lány –, hogy megkönnyítsem a dolgod.
-          Most mintha másmilyen lenne – szólalt meg ő ismét, néhány tétova lépés után - Kisebb.
-          Semmivel se lett kisebb.
-          Olyan, mintha a derekamig se érne! – nézett ismét kérdőn Oune felé, ám a lány ezúttal nem viszonozta a pillantását. Ahogy újra végignézett rajta, őt is valahogy apróbbnak, kislányosabbnak látta.
-          Biztos így van, ha te mondod – egyezett bele végül, annak ellenére, hogy a látottak őt igazolták.
-          Az itteni dolgok helye és mérete sohasem változik – mondta Oune, immár vékonyan csengő kislány-hangján – Csak azok látnak mindig mindent másmilyennek, akik képtelenek ezt elfogadni.
-          Ezek szerint te se lettél kisebb és fiatalabb – pillantott le a lányra; egy öt-hat éves gyermek toporgott mellette.
-          Én kivétel vagyok, de mi most nem azért vagyunk itt, hogy rólam faggatózz!
-          Persze, tudom – bólogatott ő és lehajolt, hogy megmarkolja a kilincset, ám sehol se találta.
-          Hol van?
-          Ott van, ahol mindig – felelte Oune, miközben ő egyre feljebb és feljebb emelte a tekintetét.
-          A helyén.
-          Elérhetetlenül magasan van! Még ha kétszer akkora lennék is, mint most…
-          Hogy akarsz átmenni a Kapun – csattant fel a lány –, ha arra is képtelen vagy, hogy a kilincset megmarkold? Már az is kész csoda, hogy idáig eljutottál!
-          De hát…
-          Áh! – Oune csak legyintett és tekintetét morcosan a borostyánlevelek közé fúrta.
-          Egyszerűen nem érem el és kész! – próbálta megbékíteni a lányt – hiába nyújtom ki a kezem, ha… Hé!
Csodálkozva bámulta saját, rozsdás kilincsre fonódó ujjait: úgy egy méterre lehettek a talajszinttől.
-          Nem értem én ezt az egészet! – csóválta a fejét.
-          Nem is fogod soha, ha így közelítesz hozzá – vonta meg gömbölyű vállait a lány; most éppen olyan volt, mint amikor először meglátta.
-          Akkor hát hogyan közelítsek?
-          Hittel. Sorra megölöd az álmaidat, ha még arra sem vagy képes, hogy higgy bennük.
-          De hát mit tegyek, ha félek? Jól tudod, mert tudnod kell, hogy félek átlépni ezen a kapun!
-          Ahogy egy kisgyermek is fél, ha olyasmivel találja szemközt magát, amivel még soha azelőtt. Ám a gyermekek szíve mindig nyitott a csodákra!
-          És mi van akkor, ha sosem lépek át?
Feleslegesen kimondott kérdés volt, hiszen a keze már a második szónál lenyomta a kilincset, a Kapu pedig kitárult.
Átsétált.
Tágas és illatos mező fogadta: az ezerszínű virágtajtékot vető, zöld fűtenger hullámaiból apró szigetekként néhány kisebb fa- vagy bokorcsoport emelkedett ki, de sehol egy állat vagy egy másik ember… tett még pár lépést, aztán megállt és visszapillantott. Úgy tízlépésnyire mögötte borostyánnal benőtt kőkerítés állt, a méregzöld levelek árnyékában pedig ócska, régi fakapu sötétlett…
-          Semmi – jutott el lassan a tudatáig Oune válasza – Olyan sokáig kételkedtél az álmaidban, hogy mire eljöhetett volna a valóra válásuk pillanata, már egy se maradt. Nincsenek többé álmaid, barátom, illetve az a kevés, ami maradt, éppen olyan, mint a valódi életed. Semmit se fogsz találni ezen a Tündérföldön, ami megkülönböztethetné a szemedben a saját és megszokott világodtól. Itt többé nincs keresnivalód, térj hát vissza oda, ahonnét jöttél!

Tibor másnap reggel nem kelt fel és nem ment dolgozni, s nem ment harmadnap, negyednap sem. Családja se szép szóval, se könyörgéssel, se fenyegetőzéssel nem tudta rávenni, hogy egyen valamit, vagy hogy egyáltalán kikeljen az ágyából.

A halál is így talált rá az ötödik napon: hanyatt fekve, könnybe lábadt, üres tekintettel bámulta a mennyezetet.

Jól emlékszem, a visszaút Pellworm szigetéről Londonba inkább volt pánikszerű menekülés, semmint tényleges utazás. Rövid megállót Hamburgba...

Oune szentélyei II. - Memento mori

Jól emlékszem, a visszaút Pellworm szigetéről Londonba inkább volt pánikszerű menekülés, semmint tényleges utazás. Rövid megállót Hamburgban is csupán egy kölcsönzött könyv miatt tartottam, máskülönben meg sem álltam volna az első Angliába tartó hajóig.
Azóta két év telt el és a tuberkulózis, mely oly sokakat elvitt a családomból, engem is utolért, akárha valamely örökletes kórság, vagy a famíliát sújtó dögletes átok lenne. De míg az orvosok fejcsóválva álltak e sajnálatos tény előtt, az én figyelmem sokkal bizarrabb jelenségek felé irányult, semmint magam, vagy a környezetemben élők egészsége. Hazatérvén személyes könyvtáramat szinte az utolsó kötetig lecseréltem okkult írásokra, amelyektől azután jóformán egyetlen pillanatra sem szakadtam el; ezt és hogy korábbi kedélyes természetemet elhagyva zárkózottá, s emberkerülővé lettem, orvosaim a betegség okozta enyhe elmezavarnak tudták be és siettek is megnyugtatni idős atyámat, hogy csupán átmeneti és semmiképp sem veszélyes rendellenességről van szó.
Pedig ha tudták volna!
Két év telt hát el azóta, hogy először találkoztam a természetfelettivel. A valódi természetfelettivel, nem pedig a spiritiszták és jövendőmondók filléres trükkjeivel. Azóta négyszer keresett fel az a lény, akit én csak Hagen tiszteletesként ismertem meg, és aki valójában nem volt pap, még kevésbé emberi lény. Eleinte csupán ellenőrizte, hogy tartom-e magam a fogadalmamhoz, mely szerint megőrzöm a sziget szörnyű titkát, s bár felbukkanásai mindig sötét fenyegetésként nehezedtek rám, igazából sohasem próbált megfélemlíteni, ahogy akkor este tette.
Alig két napja történt, hogy utoljára felkeresett, s most, amikor rettegéssel vegyes döbbenettel meredek a napilap gyászjelentései között az ő nevére, hol pedig a tárgyra, amit rám hagyott, újra és újra elátkozom a napot, amikor elhatároztam, hogy a végére járok egy rejtélyes gyilkossági ügynek egy zsebkendőnyi észak-fríz szigeten.
- Ezt az apámtól kaptam.
Az olajlámpás gyér, meleg fényétől csak épphogy megvilágított szobám egyik legsötétebb zugából lépett elő akkor is, miként korábban mindig, ám míg máskor üres kézzel jött, ezúttal egy láncra fűzött, arany zsebórát tett le elém az asztalra.
- Legalábbis ezt mondom mindenkinek. Valójában sosem ismertem egyik szülőmet se, bár az életem szempontjából ennek semmi jelentősége.
- Bizonyára nem azért keresett fel és tette elém ezt az órát, hogy a szüleiről meséljen, atyám – azóta is mindig így szólítottam, merő szarkazmusból.
- Nézze meg hát alaposan!
Elég sokáig meredtem rá, mielőtt a kezembe vettem volna a zsebórát. Kopottas, patinás darabnak tűnt, finom mívű és aprólékos megmunkálása azonban egyedi rendelésre készült, drága holmit sejtetett.
- Nyissa csak ki bátran!
Arany számlapon tizenkét római szám, díszes mutatók… De nyilvánvaló volt, hogy nem ezt kellett látnom: A felnyitott fedőlap belső oldalára két szót véstek, a régi latin írásnak megfelelően csupa nagybetűvel.
MEMENTO MORI.
- Ne feledd, hogy meg fogsz halni?
- Így is fordítható, igen – bólintott és leült, bár nem kínáltam hellyel – Számomra azonban sokkal mélyebb és személyesebb jelentése van e két szónak, bár hogy pontosan mi, azt nehéz volna szavakba foglalni.
- Egy újabb titok, amelyet csak a beavatottak ismernek, s amelynek ha valaha véletlenül a közelébe jutok, az életemmel kell fizetnem a tudásért?
- Ezúttal nem – mosolyodott el -, mert bár valóban efféle titokról van szó, én magam osztom meg önnel, így aztán vajmi kevés értelme volna halállal fenyegetőzni.
- És miért oszt meg velem ilyen titkot – homlokráncolva meredtem rá – éppen ön?
- Talán csak túl fáradt vagyok már, hogy egyedül hordozzam, vagy egyszerűen úgy döntöttem, hogy az ön oldalára állok. De bármi is az indokom, nincs jelentősége.
- És ugyan miért nincs jelentősége?
- Mert holnapután meghalok.
- Miért olyan biztos ebben?
- Mert ez az óra fedőlapjára vésett szavak valódi értelme, legalábbis nekem. Kiválasztott kevesek közé tartozni igazából sokkal nehezebb, mint azt bárki is gondolná és a nehézségek foka olykor összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a kiválasztottsággal járó előnyöké. Ezzel a kiválasztottsággal többek között az is jár, hogy pontosan tudom, mikor fogok meghalni.
- És mégis honnan, miből?
- A születésem dátumába kódolták a halálom pillanatát, uram. Pontosan annak a napnak az évfordulóján halok meg, amelyiken megszülettem, méghozzá ugyanabban a pillanatban. Születésem évének utolsó két száma pedig azt mutatja meg, hány évig élhetek…
- Ez ostobaság! – mordultam fel – Tévképzeteken alapuló, képtelen spekuláció!
- Ön is tudja, hogy nem az – mosolyodott el megint – Tudja, mert emlékszik Őrá.
- Még ha így is volna, miért kényszerítene rá bárkire is ilyesmit? És ön amúgy is azt mondta még legutóbb, hogy rendellenesen hosszú élettel átkozta meg magát, nem pedig… Ezzel!
- Rendellenesen hosszú ideig élni többféleképp is lehet. Én újra és újra megszülettem, felnőttem és meghaltam, mindannyiszor emlékezve egykorvolt életem iszonyatos bűnére. Mostani életem egy korai szakaszában pedig megkaptam ezt az órát.
- Megkérdezhetem kitől? – újfent az órára pillantottam, de ezúttal inkább a számlap vonta magára a figyelmemet – Amúgy fel kellene húznia, mert nem jár.
- Ó, nem állt meg, csupán a születésem dátumát mutatja: a kis mutató a hónapot, a nagy pedig a napot. És valaki olyantól kaptam, mint én magam.
- Ezek szerint huszonkilenc felesleges perc van ezen a számlapon – fanyar mosoly játszott az ajkamon – És hogyhogy valaki olyantól, mint ön? Mármint kiválasztottól? Többen is vannak tehát?
- Persze. A mi fajtánk egyidős az emberiséggel, vagyis minden korban születnek olyanok, mint én.
- Az önök fajtája? Úgy beszél magukról, mintha…
- Hány embertársát látta ez idáig a semmiből megjelenni? Vagy hallott már korábban egymásba fűzött életek évszázadokat felölelő ciklusáról? – feltűnt, hogy egyre gyakrabban mosolyodik el – Nos, én magam mindkettővel bírok, mint ezt ön is tapasztalhatta már néhányszor.
- És honnan, kitől ered ez a kiválasztottság? Istenről és Sátánról feleslegesen kérdezném, ezt már megtanultam, de… A boszorkány Ulrike tette? Vagy ő is csupán egy önök közül?
- A boszorkány Ulrike csupán egy név volt és egy arc. Szerep, vagy ha úgy tetszik, színházi jelmez, amit Ő magára öltött.
- Elég rosszul választott.
- Csak mert megvádolták boszorkánysággal és máglyára vetették a tudatlanok? – ezúttal nem mosolygott, de nevetett – Mi másért is gondolná, hogy Ő rosszul választott? De rossz útra tévedt a spekulációiban, uram: mindenkor, mindennek oka és célja van, amit Ő tesz.
- Úgy beszél arról a lányról, mintha az óvilág valamely rég elfeledett, pogány istene volna!
- Talán mert az is.
- Ugyan már, atyám! – fakadtam ki dühösen – Jól emlékezhet rá, mert többször is elmondtam, hogy nem hiszek sem istenben, sem ördögben! És nem hiszek egyéb istenekben sem.
- De szembesült a természetfelettivel és elfogadta ezt a tényt, máskülönben az a történet már a távozását követő héten megjelent volna valamelyik újságban.
- A halálommal fenyegettek, talán elfelejtette már?
- Ő nem tett ilyet. Én talán igen…
- És ugyan mi értelme volt, ha most meg felkeres és beszél mindarról, amitől mindeddig távol kívánt tartani?
- Eleget tett az Ő kérésének és nem publikálta a szigeten történt eseményekről szóló beszámolóját. Ugyanakkor a kíváncsisága sem lankadt, sőt megszállott kutatássá vált, mely minden mást kiszorított az életéből.
- És ezzel nyilván borsot törtem az önök orra alá, kiválasztottak.
- Nem egészen. Mindeddig igyekeztem távol tartani önt ettől az egésztől, bár nem azért, amiért gondolja. Nem utasított erre sem Ő sem a többiek, akikkel egyébként sohasem volt semmilyen kapcsolatom. Nem, uram: az én indítékaim egészen mások voltak.
- Éspedig?
- Megkímélni vágytam önt attól, hogy olyan titkok birtokába jusson, amelyeket én első találkozásunkkor már behatóan ismertem, s amely titkok ismerete önt az enyéméhez hasonló, sötét kárhozatra ítélné. Önzetlen szándék vezérelt és csak részben az Ő akarata, bármily hihetetlenül hangzik is ez most az ön füleinek.
- Valóban nehezemre esik elhinni, ahogy a többit is – feleltem mogorván – Annak idején egy ősi és titkos coven után nyomozva kerültem Hamburgba, majd az önök szigetére és még mindig úgy hiszem, hogy megtaláltam, amit kerestem.
- Nem létezik ilyen coven. Illetve, ha szerveződtek is valaha, bármilyen társaságba a hozzám hasonlók, én erről nem sokat tudok. Lényünk természetéhez nem illik, hogy titkos szektákba szerveződjünk, hiszen a kiválasztottsággal járó tudás személyes és titkos. Gondoljon csak bele, önt is arra szólítottuk fel csupán, hogy ne adja tovább az ismereteket, amelyeknek Pellworm szigetén a birtokába jutott.
- És ön most mégis itt van, hogy tovább bővítse titkolni kényszerült ismereteim tárházát.
- Ön nem adta fel a kutatást, uram, bárhogy igyekszik is azonban, az Ő és a kiválasztottak nyomára könyvekben nem akadhat.
- Így még kevésbé értem e mostani beszélgetésünk célját.
- Az ember által alkotott vallások csaknem mindegyikében van valamilyen teremtés és apokalipszis, istenek és isteni parancsolatok, menny és pokol, de jóformán egy sem szól arról, mi vár az elhaltak lelkeire, miután az utolsó lélegzettel együtt távoztak a haldokló testükből – válasz helyett Hagen tiszteletes belekezdett egy újabb témába, de nem akartam félbeszakítani.
- Ha ön elég alaposan kutatja a világ vallásait, felfedezheti a közös elemeket, amelyek valójában egy sokkal ősibb kor hitének maradékai, amikor emberek még kevesen voltak és nem szóródtak szét a világban.
- Az Édenről beszél talán? – kérdésem gunyorosabb lett mint akartam és ezt észrevette ő is.
- Az Édenről, ha úgy tetszik. És Bábel tornyáról is, hiszen ahogy az emberek szétrajzottak a titok is apró szilánkokra hullott és csak a kiválasztottaknak maradt birtokában a teljes tudás.
- És ezt szándékozik most elmondani nekem, mielőtt utoléri az előre elrendeltetett halál?
- A titkot? – ismét elnevette magát – Dehogy, kedves barátom! Ön kutató, tudós elme, aki nem a számára legmegfelelőbb módját választotta a pénzkeresésnek; miért fosztanám meg hát a kutatás lehetőségétől? Csupán irányt szeretnék adni a vizsgálódásainak, hogy ne vesztegesse az idejét téves elméletekre és egyéb zsákutcákra. A tudomány emberei és a történelemírók sohasem akadtak az ősi tudás nyomára, mert vagy nem is feltételezték a létezését, vagy rossz helyen próbálták fellelni. Ön ne essen ugyanebbe a hibába! Figyelmét fordítsa a vallás felé, ám kezébe se vegyen olyan könyveket, mint a Biblia vagy a Korán!
- És éppen ön tanácsolja ezt, akit úgy ismertem meg, mint keresztény papot.
- Pap vagyok azóta, hogy a sanyarú sorsú szüleim ezt a hivatást választották nekem. És a hitem is megvolt, amíg nem találkoztam Ővele és az igazsággal. Lassan, lépésről lépésre tárult fel előttem a világ valódi arca és a rég elveszett, titkos tudás, amely valaha mindannyiunk birtokában volt, s amelynek halvány visszfénye sem lehet olyan könyv, mint a Biblia, vagy akár a Korán. A hitem ezután is erős maradt, csak másban kezdtem hinni.
- Az elébb mintha azt mondta volna, hogy egyik szülőjét sem ismerte – csaptam le rá rögtön, mert valamiért még két év után is úgy éreztem, muszáj valami fogást találnom ezen a képtelen történeten, valami aprócska ellentmondást, amitől az egészet csalásnak nevezhetem.
- Elég korán lemondtak rólam, s onnantól szerzetesek neveltek – mosolyodott el ismét – De azt is mondtam, hogy azóta több életet is leéltem már, azokra a szüleimre nem kíváncsi? Nos, őket se ismertem. Talán az Ő átkának része ez is, de mindannyiszor igen korán árvaságra jutottam…
- És melyik vallás hordozza akkor az igazságot? – kissé türelmetlenül szakítottam félbe, erőszakkal rángatva vissza őt a korábban megkezdett gondolatmenetéhez.
- Nem figyelt a szavaimra? Mindegyik és ugyanakkor egyik sem. Minél több vélt igazságot foglalnak könyvbe, annál kevesebb marad meg az eredeti tudásból. Ebből következően a primitív népek hiedelmeiben maradt meg a legtöbb. Ön olyasvalami után kutat, ami mindennél ősibb ezen a világon, amit ember létrehozott, helyénvaló volna hát ott kutatnia, ahol ez az ősiség megtapasztalható.
 - Úgy véli tehát, hogy az antropológia tudományában elmélyedve találom meg majd a választ? – ezúttal én nevettem el magam – Úgy festek talán, mint egy unatkozó gyarmati tisztviselő?
- Nem ön az, aki első találkozásunk óta hajszolja a titkot, amelynek akkor a közelébe jutott, de amit azóta sem fejthetett meg? Most mégis úgy beszél, mintha lehetetlen feladat elé kívánnám állítani, holott éppen hogy lehetővé próbálom tenni ön előtt a lehetetlent. Utat mutatnék önnek, amelyen elindulva végül birtokába juthat a titoknak, amelyről már két éve sejti, hogy lényegesen több mint valami kísértethistória; mindehhez nem kellene más, csak hogy kinyissa és használja végre a szemeit.
- Továbbra sem értem, hogy a történtek után miért keres fel egyszerre azzal, hogy elbeszéli mindezt: nem tart az… Ő haragjától?
- Kiszabott időm a végéhez ért, illetve hamarosan a végéhez ér majd: napjaim vannak csupán hátra, így nincs, amivel Ő fenyegetni tudna. És igazából nem is hiszem, hogy fenyegetni akarna: nem magát a titkot árultam el önnek, csupán ötleteket adtam, miként folytassa a kutatásait, hogy majd végül birtokába jusson a tudásnak, amelyre két év óta minden másnál jobban vágyik… Továbbá odaadnám önnek ezt is, egyedüli hagyatékomként.
Az asztalra helyezte a zsebórát, éppen kettőnk közé, én pedig halálra vált arccal meredtem rá, képtelenül arra, hogy bármit is mondjak. A korábban élettelen mutatók azóta mégis elmozdultak, mert immár az én születésem napját jelezték… Mire képes voltam elszakadni e sokkoló látványtól, Hagen tiszteletes eltűnt, s nem is hallottam felőle, míg azt a néhány rövidke sort el nem olvastam a gyászjelentések között.
És két nap alatt végre sikerült megértenem: Ő mindvégig rajtam tartotta a szemét, noha sosem találkoztam újra a cigarettát kérő, rongyos parasztlánnyal. Hagen tiszteletes időről időre felkeresett, nem azért, hogy ellenőrizze, ígéretemhez híven megtartottam-e a titkunkat, hanem hogy lássa, miként haladok a kutatásaimmal.
Hogy Ő lássa.
És amikor eljött az idő, Ő egyszerűen a kiválasztottjai közé emelt, a kiszabott idő átkával, ám a titkos tudás nélkül. Immár pontosan tudom, mennyi időm van hátra, mielőtt a halál elragadna; pontosan tudom, mennyi időm van megtudni a titkot, melynek megfejtésére kíváncsiságom büntetéseként kárhoztattak.
Most tehát útra kelek, hogy a Korona gyarmatait felkeresve, primitív vadembereket faggassak babonás hiedelmeik felől, abban reménykedve, hogy egyikük előbb-utóbb olyasmiről beszél majd, ami közelebb visz a titkos tudás megismeréséhez.

És igyekszem nem gondolni arra, hogy kifutok az időmből. Az én órám már megállt.

- Nem írhatja meg ezt a történetet, uram – a lány tekintetén látszott, hogy nem tudnám meggyőzni, bármivel próbálkozom is – Túl sok olyan d...

Oune szentélyei I. - Csak említsd az ördögöt…

- Nem írhatja meg ezt a történetet, uram – a lány tekintetén látszott, hogy nem tudnám meggyőzni, bármivel próbálkozom is – Túl sok olyan dolog történt egykor, s történik még ma is, amelyekről a világ nem szerezhet tudomást.
- Úgy véli talán – kérdeztem, hol őrá, hol a mögötte várakozó papra nézve –, hogy az emberek döntő többsége manapság komolyan venne egy ilyen sztorit akár csak egyetlen percig is?

Furcsa dolog az emberi természet: egy középszerűnek is legfeljebb nagy jóindulattal nevezhető bulvárlap utazó riportereként pontosan tudom, milyen elképesztő őrültségekre képes valaki, ha egyszer felébredt benne a kíváncsiság, s talán kétszeresen is igaz ez azokra, akik hozzám hasonló módon, zengzetes álnéven publikált, huszadrangú rémtörténetek firkálásával próbálják kipótolni szerény fizetésüket. Elsőre talán furcsának hangzik, de sosem voltak illúzióim: mindig is tisztában voltam vele, hogy amivel a kenyeremet keresem, minden, csak épp nem tisztességes munka. Hazugságokért fizetnek, s minél jobban hangzanak ezek a hazugságok, annál többet.
A gondolat, hogy mindaz, ami már lassan fél éve kísért minden átkozott éjjel, valahányszor csak gyűlöletes álomba taszít a kimerültség, akárcsak kicsit is valóságos lehet, mélységesebb rettegéssel tölt el, mint bármi, amit eddigi életem során tapasztaltam. Furcsamód azonban nem lidércnyomásaim tartalma, vagy természete az, ami elborzaszt, hanem az üresség, amivé a világ válhat általuk: nekünk, embereknek hitünk van jóban és rosszban, de csupán halandó szemmel látjuk, s láttatjuk a magunk teremtette istenekkel mindezeket, közben pedig bele sem gondolunk, mi is a világ valójában.
Ahogy már említettem, az újságírás mellett gyakorta hízelgek magamnak – persze nem ingyen, hisz egész elfogadható honoráriumot szoktam kapni –, hogy képes vagyok saját magamtól is kitalálni érdekes, „letehetetlen” történeteket. Egy olcsó kis bulvárlap szenzációhajhász cikke adott egyszer ihletet, de egészen addig a bizonyos estéig, mely után az egyetlen kéziratot gondosan elzártam, hogy soha senki ne juthasson hozzá, álmomban sem gondoltam volna, hogy igencsak gyengécskére sikeredett rémhistóriáim igazán nagy hatással lehetnek bárkire is – igaz, akkor sem pont ez történt, de nem is a történet silánysága miatt kértek meg igen nyomatékosan arra, hogy ne publikáljam.
Az ihlető cikket író kolléga mérhetetlen tudatlanságról, azaz inkább tapasztalatlanságról tanúbizonyságot téve nyúlt az általa rejtélyesnek tartott esethez, mely így reménytelenül szárazon és unalmasan töltötte meg a neki szánt hasábokat. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal inkább törekedett arra, hogy a maga beképzelt értelmiségi módján gúnyt űzzön a babonás pellwormiakból, mintsem megragadja a történtek kínálta rendkívüli lehetőségeket. Írásában nyoma sem volt az igazi cikkek lebilincselő stílusának, sem bármi másnak, amitől egy hírből „sztori” lesz… Emlékszem, annak az írásnak minden egyes sora, sőt valamennyi betűje ordítva könyörgött azért, hogy saját fantáziámmal egybegyúrva szőjek új történetet belőlük… Sírva esdekeltek azért, hogy engem kárhozatba taszíthassanak!
Míg élek, nem felejtem el azt a pillanatot, mikor a hang, mit oly sokszor elképzeltem írás közben, megütötte a fülem: szó sincs talán az ilyen élmény elmondására, mert egyszerre volt mágikus, lenyűgöző és vérfagyasztó. Képzeld csak el, Kedves Olvasóm – tiszteletem jeleként nevezlek így, hiszen ha minden a terveim szerint alakult volna, te most nem is létezhetnél –, hogy lefekszel aludni, aztán álmodban, mondjuk, egy fehér bögrével a kezedben mászkálsz fel-alá. Hogy éreznéd magad, ha reggelre kelve ujjaid még mindig a bögre fülét szorongatnák? Ha ezt el tudtad képzelni, talán boldogulsz majd azzal is, milyen, ha seregével öltenek testet körülötted saját képzeleted legvadabb rémképei, miként velem is történt, ám ha mégse, hát ismerd meg az én „bögrém” történetét!

1.

 „Nem az ég mennydörgött Pellworm felett azon a rettenetes éjszakán” – kezdtem bele a történetbe –, „mely május első napját megelőzte, noha a sziget szinte teljesen megközelíthetetlenné vált az immár napok óta szüntelenül tomboló vihar miatt, és sokan látták azt az irtózatos erejű villámot is, mely a Neue Kirche tornyába csapott bele, darabokra törve a harangot. Csupán a közelben lakók hallhatták azonban azt a borzalmas, és minden bizonnyal nem emberi toroktól származó üvöltést, mely a villámcsapást követő rövid csendben hasított az éjszakába; hallatára az alvók sikoltva riadtak fel álmukból, a gyermekek pedig halálra váltan reszkettek takarójuk fojtó ölelésében. Eszüket vesztve vonítottak, bőgtek, acsarogtak a környék háziállatai is, Hagen tiszteletes pedig, a történtek egyetlen szemtanúja másnap reggelre teljesen megőszült, s bárhogy próbálta is leplezni az éjszaka történtek nyomán támadt rettegését, a harang misére hívó hangja nélkül is gyülekező hívek egyikének sem kerülhette el a figyelmét hófehérré vált haja, vagy tagjainak szünet nélküli, hideglelős reszketése. Minthogy azonban vasárnap volt, a hátborzongató események híre nemigen jutott túl Ostersiel határain, csupán hétfő reggel, mikor is azt a különös, karddal keresztüldöfött holttestet megtalálták a watton, alig hatszáz méterre a sziget keleti partjától. Egyelőre senki sem akadt, aki kapcsolatot keresett volna az események között, mindössze – ahogy az ilyenkor lenni szokott – az öregek fonnyadt ajkain ébredtek félve elsuttogott, sötét legendák, melyek többségén manapság már a gyermekek is csak nevetnének.”
Jómagam is csupán egy hetekkel a történtek után szereztem először tudomást az egészről, amikor egy véletlenül kezembe került hetilapot böngészve megakadt a tekintetem a szalagcímen; Londonban ritkán foglalkozik bárki is a Csatorna túloldalán zajló eseményekkel, hacsak nem valami nagy horderejű dologról van szó, zsebkendőnyi német szigeteken pedig aligha történik ilyesmi. Utólag visszagondolva azt hiszem, e cikk volt az egyik legfőbb ok, amiért úgy döntöttem, hogy mielőbb Ostersielbe utazom, s a végére járok a rendkívül sötét és rejtélyes ügyként jellemzett esetnek. Bár sose tettem volna!
Ekkortájt egy londoni társaság megbízásából épp a hamburgi könyv- és levéltárakban kutakodtam egy Testvériség nevű coven után, s mikor felvetettem nekik a pellwormi kiruccanás lehetőségét, habozás nélkül igent mondtak – akkor még nem értettem, ám azóta sajnos nagyon is jól tudom, miért döntöttek így.
Itt kell megemlítenem pár igen fontos részletet: bár a cikket egy nem sok hitelt érdemlő lapban olvastam, rögvest szemet szúrt az a watton talált holttest körüli igen nagy bizonytalanság, amit – noha az illetékes hatóságok egyetlen újságírót sem engedtek a helyszín közelébe, tehát fényképek sem készülhettek – a helyi sajtó és persze a szigetlakók egymással versengve igyekeztek tényként közölt kitalációikkal pótolni.

„Több száz éves a pellwormi gyilkosság áldozata?!”
Ez volt az általam olvasott, tudósításnak álcázott fantáziálgatás címe – merthogy nem volt egyéb, az szinte az első sorok után kiderült. A firkász nyilván másod-, ha ugyan nem harmadkézből szerzett információkból csipegetve tákolta össze a történetet: a zagyvaságait, amelyek szerinte legalább megközelítő magyarázatot adhatnának arra vonatkozóan, miként kerülhetett egy középkori ruhákba öltözött férfi szétmarcangolt teteme a mai Pellwormba, mintha személyesen maga az idült alkoholista amerikai, az a Poe mondta volna tollba delíriumban fetrengve. Mindezek után az már meg sem lepett, hogy valami misztikus szörnyeteget nevezett meg gyilkosként; nyilván a helyi folklórból merített ihletet, ha ugyan vette magának a fáradságot, hogy ilyen irányú adatgyűjtésre.

Két óra telt el mindössze, hogy elolvastam azt az istenverte cikket, s már a zsebemben lapult a vonatjegy Hamburgtól Husumig, mivel azonban még rengeteg időm volt indulásig, felkerestem a Könyvtárat, hogy legalább valamelyes felszínes ismeretekre tegyek szert Pellwormról és környékéről. Hamar kiderült, hogy bár rengeteg, javarészt útikönyv akadt az Észak-Fríz szigetekről, a kevés néprajzi és kultúrtörténeti témájú írás többnyire értéktelen szemét volt, vagy olyasmi, ami régi kiadása miatt nem kölcsönözhető.
Választásom végül egy vékonyka kötetre esett, melyet a mi századunkban írtak és amely terjedelme ellenére is használhatóbbnak bizonyult a többinél; bár majdnem lekéstem miatta a vonatot, minden elolvasott oldallal egyre biztosabban tudtam: megérte a kockázatot. Leginkább persze helytörténeti érdekességekkel foglalkozott ez is, de a terjedelméhez képest viszonylag részletesen tárgyalta a szigeteknek mind históriáját, mind kultúrtörténetét, a népművészet sajátosságait – már nem emlékszem, melyik fejezetben akadtam rá egy Ulrike nevű parasztlány némileg meseszerű történetére: a könyvben egy erősen rövidített változat szerepelt, s úgy két évtizedet ölelt fel a XVII. századi Pellworm történelméből. Lényegében egy 1611-ben született lány boszorkányperéről és 1634-es máglyahaláláról szólt, az író azonban – talán a történet érdekesebbé tétele miatt játszott kicsit az időpontokkal – mindkét évszámhoz természeti katasztrófát, vagy más csapást kapcsolt, s felsorolt számos egyéb szörnyűséget is, melyek Ulrike életének röpke huszonhárom éve alatt történtek. Szórakoztató, de egyben hátborzongató olvasmány is volt, s minden sora után egyre növekvő szánalmat éreztem szerencsétlen lány iránt, aki minden bizonnyal éppoly ártatlan volt az ellene felhozott vádakban, mint a boszorkányőrület többi áldozata.

A köny végére értem, mire a vonat megérkezett velem Husumba, ahonnét ezután kocsi vitt tovább Südenen keresztül Norderhafenbe, Pellworm-ba azonban csak hajón juthattam el, amire késő délutánig várnom kellett, így hát kerestem egy kocsmát a móló közelében, lenyelni egy-két korsó barnasört, és persze, hogy kérdezősködjek kicsit.  
- Nincs egy cigarettája? – fiatal, koszlott népviseletbe öltözött lány kuporgott az egyik padon, s tompa tekintettel bámult fel rám.
- Nem dohányzom.
- Nagy kár. Nem idevalósi, igaz-e?
- Angol vagyok.
- Akkor mi hozta e vidékre?
- Kiküldetés – feleltem, aztán hozzátettem – Egy újságnak dolgozom.
- Akkor maga is ama gyilkos pellwormi lidérc miatt van itt, ugye? – a lány gyorsabb észjárású volt, mint első pillantásra gondoltam, ezért aztán úgy döntöttem, az esetleges további információk reményében nyílt leszek.
- Igen, azért – bár nem vagyok túl járatos a német nyelvben, úgy tűnt, a lány kissé régies dialektusban beszél. És éppen mert nem vagyok járatos, a továbbiakban nem is próbálkozom azzal, hogy szavait régies angolra fordítsam.
- Tudtam én! – bólogatott mosolyogva, aztán újra felpillantott rám – Egészen biztos, hogy nincsen cigarettája?
- Biztosra veheti – valamiért túl zsengének és túl szegénynek tűnt, semhogy efféle szenvedélyeknek hódolhasson, ám mikor erre gondoltam, tüstént emlékeztettem is magam, hogy nem Angliában vagyok, s hogy a fene se ismeri a németek szokásait.
- És néhány garasa? – volt valamennyi a zsebemben, amit jó befektetés reményében most a markába nyomtam, közben pedig megkérdeztem:
- És maga tud valamit arról a „lidércről”?
- Nem sokat. Felénk aszongyák, hogy amit nem tud az ember abból nem is lehet baja.
- Mennyi az a nem sok?
- Mér’ akarja maga azt tudni? – vágott erre ő gyanakvó képet, ami valahogy felettébb mulatságossá tette vonásait.
- Újságíró vagyok, már mondtam.
- Na ’gen – hümmögve bólogatott olyan hosszú ideig, hogy már ott tartottam, tovább indulok, amikor végre megeredt a nyelve – Nézze, én nem tudom, miféle ördög intézte el azt a szerencsétlen Albrechtet, de csúnya véget ért, az egyszer bizonyos! Kinn feküdt a watton, nem vitte el az apály; beszélik, hogy egyenest az égből hullott oda, míg a vihar tombolt. Na és ott van ama harang is, amit villám sújtott, s a pap, akiről az a szóbeszéd járja, hogy már a lidérc ordításának hallatába is beleőszült! Boszorkányság ez, nem egyenes dolog, én mondom!
- Volt elég boszorkány ezen a szigeten régen is – morogtam, mire a lány szeme haragosan megvillant, de nyomban el is tűnt a haragja.
- Volt elég mindenütt, uram.
Azon felül, hogy az újságcikkeknek talán több valós alapjuk is volt, mint azt először gondoltam, semmi újat sem sikerült megtudnom.
Végül előkerült a halász és bár távolról sem volt józannak nevezhető, hamar átvitt Pellwormba. Az estig hátralévő néhány órát céltalan csavargással töltöttem; kilenc, talán fél tíz is lehetett már, mikorra nyugovóra tértem ez egyik – ha nem épp az egyetlen –, üresen kongó fogadó legdrágább, saját mellékhelyiséggel rendelkező szobájában; lefekvés előtt szokás szerint a jegyzettömbömben összegeztem minden eddig összegyűjtött információt. Nem telt be túl sok oldal, de tény, hogy a helybéliek mindegyike, beleértve azt a furcsa lányt is a mólónál, motyogott valamit egy lidércről, vagy kísértetről, aki, vagy ami a templomot ért villámcsapást követően szabadult el. Némelyikük odáig is elment, hogy magát a Neue Kirche-t nevezte meg mindem borzalmak forrásául, a gyilkossághoz – ha ugyan az történt egyáltalán – azonban egyikük sem vitt közelebb. Mintha legalábbis minden úgy történt volna, ahogy a lány mondta, vagyis a „furcsa ruhás” holttest valóban az égből hullott alá!
Egyvalami mindenesetre biztosnak tűnt: ha kicsit turkálok még, talán felfedezhetek valamit, ami megbízóim figyelmét elkerülte, s talán javíthatok némileg saját siralmas anyagi helyzetemen is.
Különös és teljesen összefüggéstelen rémlátomások gyötörtek egész éjszaka: koszos középkori halászfalu utcáin bolyongtam valamely testetlen és láthatatlan szellemként, hisz bármily közel mentem is el a piszkosszürke rongyokba öltözött emberek mellett, ők még csak felém se pillantottak. Olyan volt az egész, mintha egy legapróbb részletekig tökéletességre törekvő színpadi díszletet látnék, ám itt minden, de minden valóságosnak tetszett, s nem találtam semmit, ami a saját koromból való lenne, kivéve a saját, most oly valószerűtlennek ható emlékeimet.
Homályos és kacskaringós sikátorba repültem be szédítő sebességgel, mintha egy hozzám hasonlóan láthatatlan kötélen húzna maga felé az ismeretlen. Hajnal lehetett és a köd sűrűn és nyomasztó fehéren ült a házak között, mélyen átitatva mindent hideg nyirkosságával.
Egy nevetségesen apró, vaskos rácsozattal lezárt ablaknyílás tűnt fel ekkor előttem, efelé száguldottam, majd át az ujjnyi vasrudak között: keresztül egy akkora nyíláson, ahol normális esetben talán az öklöm se fért volna át. Vak sötétség vett körül ezután, mindössze az egyik sarokban kuporgott egy halványan derengő, csupasz alak – nem esküdtem volna meg rá, de úgy tűnt, a halvány holdezüst fényt ő maga árasztja, azt viszont bizonyosra vettem, hogy a lányt látom, aki délután cigarettát kért tőlem. Ő ekkor felpillantott, s egyenesen a szemembe nézett, mire én szédítő gyorsasággal zuhanni kezdtem, egyenesen szembogarainak éjfekete mélyébe…
2.

Verejtékben úszva ébredtem, s oly szaporán kapkodtam a levegőt, mintha legalábbis futottam volna egészen idáig alvás helyett. Álmom gyorsan tovaröppenő emlékképei azonban olyannyira kitöltötték a gondolataimat, hogy csak jóval később figyeltem fel a szobámban terjengő enyhe dohszagra, amit az álombéli börtöncellában is éreztem; nyilván beleszőttem ezt is az álmomba, mint a népviseletbe öltözött lány arcát – legalábbis akkor még így gondoltam.

Másnap reggeli első utam az Ostersiel-i rendőrőrsre vitt, ahol azonban – egyáltalán nem meglepő módon – nem fogadtak túl szívélyesen. Az egyetlen, amit sikerült mégiscsak megtudnom tőlük, hogy nem én kutakodom egyedül; akadt még néhány riporter a szigeten, akik nyilvánvalóan nem a bulvárlapoknak dolgoztak, hisz azok nem ennyire kitartóak. Ezután a Neue Kirche következett, közelebbről is Hagen tiszteletes. Bár amúgy nem tűnt idős embernek, piszkosfehér haja és megtört arca évekkel mutatták öregebbnek vélhető koránál.
- Miben segíthetek, fiam? – kérdezte alig hallható, erőtlen hangon.
- A gyilkosság ügyében jöttem, atyám – válasz közben előkotortam kissé megbízólevelem.
- És én miben segíthetek? – kérdezte újra – Nem voltam ott, mikor megtalálták a… azt az embert.
- Viszont itt volt akkor éjjel, amikor a harang leszakadt. Úgy hallottam, akkor…
-… őszültem meg, igen – felsóhajtott és megcsóválta a fejét – Sejtelmem sincs, miért vonzza ennyire az újságírókat minden szörnyűség! Magukra hallgat szinte az egész világ, erre ahelyett, hogy az Úr dicsőségére munkálkodnának, maguk szenzációt csinálnak a Gonoszból!
- Nem azért jöttem ide, hogy szenzációt csináljak bármiből is – hazudtam gyakorlatilag szemrebbenés nélkül – Kutatómunkát végzek, és nem valami olcsó szennylapnak dolgozom.
- Akkor hát mért van itt? Egy leszakadt harang és egy megőszült pap kedvéért? Esetleg a lidérc érdekli, meg a középkori ruhákba bújtatott áldozata?
- Hogy őszinte legyek, egészen idáig semmi közelebbit nem tudtam arról a holttestről – ez persze nem volt igaz, de mivel nem vagyok vallásos, akkor egyáltalán nem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért hazudok egy papnak.
- Senki sem tud róla semmi közelebbit.
- Remélem, hogy mégis – mondtam –, ugyanis szándékomban áll kideríteni a teljes igazságot azzal a „lidérccel” kapcsolatban.
- Sejtelmem sincs, mi lehet a teljes igazság, amit keres, én csupán néhány tényt ismerek: egy villámcsapást követően leszakadt és darabokra tört a harangunk, én pedig hallottam valamit, ami miatt azóta is rettegek, valahányszor leszáll az éj, vagy sötét felhők gyülekeznek az égen. A templomot ért csapás másnapján pedig megtalálták azt a férfit kinn a watton.
- Mindeddig csupán annyi jutott ki a szigetről, hogy egy karddal szúrták le, a ruházata pedig igen különös volt.
- Nem volt abban semmi különös – rázta meg a fejét valami furcsa mosoly kíséretében Hagen tiszteletes –, legfeljebb annyi, hogy minden kis darabja tökéletes mása volt a XVII. századi Dánia paraszti viseletének… Már ha hinni lehet az etnográfusok metszeteinek.
- Mért gondolja, hogy csupán másolatok voltak? – kérdeztem, majd, arckifejezését látva hozzátettem – Sajnálom, de kutatóként muszáj ilyen kérdéseket is feltennem…
- Nézze, én nem vagyok szakértő az ilyesmiben, de az biztos, hogy azok a ruhák nem voltak kétszáz évesek!
- És mi a helyzet a lidérccel?
- Nem tudom, hogy lidérc volt-e, vagy akármi más, ami végzett azzal az emberrel – felelte komoran –, ámde bizonyos, hogy emberi lény nem tenne ilyesmit, hacsak nem súlyos elmeháborodott!
- A rendőrök nem voltak túl segítőkészek – vontam meg a vállam – Ön látta a holttestet, atyám?
- Csúnyán elbánt vele a… Szóval nem sok minden maradt belőle, amit eltemethettünk! Igazán még azt sem tudtam, mit írhatnánk a fejfájára, mivel itt a környéken senki sem ismerte, papírok pedig nem voltak nála.
- Félbehagyott egy mondatot, atyám – néztem mélyen szürke szemeibe – Talán mégiscsak van valami elképzelése a gyilkos személyét illetően?
- Sok furcsaság történt ezeken a szigeteken néhány emberöltővel ezelőtt, így aztán nem csodálkozhat, ha az itt élők még a tudomány és a haladás Istentől elfordult korában sem feledték el egészen a régi babonákat. Én itt nőttem fel, ezek között az emberek között és épp elég rémmesét hallottam gyerekkoromban, hogy ne legyek kivétel!
- Lidércekről szóló meséket?
- Boszorkányokról szólókat – felelte – meg olyanokat, amikben rettenetes, torz teremtmények szerepeltek, nagyok és szőrösek…
- Lycantrópok?
- Akár azok is lehetnének, de a szigetek sajátságos mondavilágából valamiért a farkasok is kimaradtak. Halásznép vagyunk, ezért a meséink és persze a rémtörténeteink java inkább a tengerhez kötődik.
- Miféle rémtörténetek ezek? – néztem rá kíváncsian – Tengeri szörnyek vannak bennük, meg kísértethajók?
- Azt mondtam, halászok vagyunk, fiam, és nem azt, hogy tengerészek: a történeteink „partközeliek”. Tengeri szörnyek helyett boszorkányságról, meg sötét, kereszténység előtti kultuszokról hallhat, melyek északról szivárogtak be; bár egyesek szerint a dánok csupán közvetítők voltak. És igen – folytatta, választ adva fel nem tett kérdésemre –, voltak lidérceink is, de ezek a babonák szinte mind elhamvadtak mára.
- Hogy őszinte legyek – mondtam ekkor –, kezdettől fogva él bennem a gyanú, hogy a keresett gyilkos valójában valamilyen vadállat, esetleg elvadult kutya…
- Most tréfál, ugye? – mosolyodott el, bár jobban örültem volna, ha nem látom azt a mosolyt – Nem, nem tréfál, hiszen nem láthatta a holttestet. De higgye el, elég lett volna egyetlen pillantást vetnie azokra a… khm, maradványokra, hogy megváltozzon a véleménye! Nem, fiam, nincs a földön olyan állat, amelyik ilyet képes művelni!
- Mért olyan biztos ebben?
- Az állatok tudtommal csak olyankor ölnek – vont vállat a pap –, ha éhesek, a testből viszont semmi sem hiányzott.
- Ezt honnan tudja?
- A rendőröktől. Engem is behívtak, hátha azonosíthatom… – Hagen tiszteletes üres tekintettel meredt maga elé – Nos, ha megölték azt az embert, annak csak egy oka lehetett, nevezetesen hogy a gyilkos ölni akart, nem pedig enni! Azon felül Isten mely teremtménye használ még az emberen kívül kardot?
- Hisz ön épp az imént mondta atyám, hogy nem hisz a szörnyekben!
- Én ugyan nem mondtam ilyet.
- Akkor meg miért mondta, hogy a helyi babonák mind elhamvadtak már?
- Szinte, fiam – javított ki – Azt mondtam, szinte. Ámha visszametszik egy fa ágait, attól az még fa marad.
- Ezt hogy értsem?
- Voltak korok, amikor az anyaszentegyház tűzzel-vassal üldözte az eretnekség minden formáját, így aztán az errefelé működő pogány kultuszok is javarészt kihaltak. Könnyen meglehet azonban, hogy az inkvizíció korántsem végzett tökéletes munkát.
- Ezek szerint szekták működtek és működnek mind a mai napig Pellworm szigetén? – kaptam fel a fejem.
- Vannak feljegyzéseink, melyek szerint a sziget eldugott részein gyakorta leltek feketemisékre utaló nyomokat…
- Milyen régiek ezek a feljegyzések? – csaptam le rá mohó kíváncsisággal.
- Ha jól emlékszem, 1634-ből való az utolsó.
- Az autodafé évéből?
- És még egy sor másnak is az évéből – intett le – Akkor volt az a nagy szökőár is, ami kettészakította a Strand szigetet; azóta létezik Pellworm.
- Tudom – bólintottam –, de olvastam egy történetet, ami a katasztrófát is a máglyahalálra ítélt boszorkány számlájára írja…
- És melyik szennylapban?
- Egy nemrég, Hamburgban kiadott helytörténeti munkában; felettébb érdekes dolgokat ír!
- Eleddig úgy tűnt, fiam, hogy ön messzebbre lát a kollégáinál.
- Mindössze tisztán akarok látni, ennyi az egész, nem szeretem a homályos részleteket – feleltem, az arcát fürkészve – De már mondtam, hogy nem újságíróként vagyok itt.
- Nem erről van szó – rázta meg a fejét – Már elmondta egyszer, hogy kutatóként dolgozik, úgyhogy felesleges elismételnie. De az ég szerelmére, fiam, legalább akkor vegye le a szemellenzőt, amikor következtetéseket próbál levonni!
- Mért mondja ezt? – úgy éreztem, érdemes tovább ütnöm a vasat.
- Bár elismerem, hogy a dolog elég hihetetlen, miszerint ugyanazon éjszakán villámcsapás tesz tönkre egy harangot, a pap pedig beleőszül, hogy tanúja volt valami pokoli démon elszabadultának, aki, vagy ami kicsit később kegyetlenül lemészárol egy közel kétszáz éves halászt… – kapkodta a levegőt, ahogy indulatain próbált úrrá lenni – Vajon mindez egy boszorkány átka volna, vagy egy titokzatos szekta műve?
- Ilyesmi az eszembe se…
- Ismerem ennyire az embereket, fiam – szakított félbe – A tekintetén látszik, hogy maga az a fajta, aki félszavakból is megpróbál kerek mondatokat csinálni, s utána el sem olvassa a végeredményt! Az eszébe jutott ilyesmi is.
- Ezt miből gondolja, atyám?
- Attól, hogy szigeten lakom, a világ még eljut hozzám; olvastam a legtöbb cikket, ami az itt történtekről megjelent, és ha maguk ezt nevezik igazságnak, úgy jobb, ha egy hangot se ejtek ki többé se ön, se más előtt! – mondta komoran a pap – Mert tudja meg, teljes szívemből hiszem, hogy mindenkinek csak jobb lehet, ha mindama borzalmak, melyek az évszázadok sűrű homályából most ismét előtörni látszanak, nem lépik át e sziget természetes határait!
- És a világ higgye továbbra is, hogy egy lidérc, vagy valami más rémség garázdálkodik Pellworm-ban? – fakadtam ki döbbent értetlenséggel – Valami ostoba „Loch Ness-i szörnyre” vágyik, ami majd idevonzza a turistákat, miközben a valódi bűnös szabadon járkál?
- Talán – úgy tetszett, Hagen tiszteletes a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést – Talán még az is jobb, mint a maguk fajta kitalált igazságok!
- Egyetlen kérdésre válaszoljon még, atyám! – indulni készültem magam is, mikor egyszerre az eszembe villant valami – Tegnap, még odaát Norderhafenben találkoztam egy népviseletbe öltözött lánnyal, és…
- És?
- Ő Albrechtnek nevezte a Watton talált férfit – böktem ki végül.
- Biztos ön ebben? – nemigen tudnám leírni az arckifejezését, ahogy a név említésére rám nézett – Nem lehet, hogy félreértett valamit?
- A gyilkosságról beszélgettem vele is, atyám; nem azt mondta, hogy senki sem ismerte az áldozatot?
- Ostersielben senki – rázta meg a fejét – de a lánnyal Norderhafenben találkozott, nem? A hatóságoknak említette már?
- Hogy őszinte legyek, nem, hisz a saját nevét nem mondta meg… Viszont lehet, hogy ön esetleg ismeri, atyám. Ha elmondanám, hogy nézett ki, esetleg…
- Attól tartok, nem segíthetek, fiam – szakított félbe türelmetlenül –, nem túl jó az arcmemóriám!

Zavarodottan jöttem el a templomból. Hagen tiszteletes beszélgetésünk szinte első percétől fogva mellébeszélt, vagy rébuszok mögé rejtette a mondanivalóját, annyit azonban ennek ellenére is sikerült kihámoznom szavaiból, hogy bárki, vagy bármi volt is a rejtélyes és kegyetlen gyilkos, semmiképp se lehetett vad-, vagy megvadult állat. Ekkor a pap által is említett kultuszokra gondoltam, illetve azokra a könyvekre, amiket Hamburgban nem kölcsönözhettem ki: vajon miféle sötét ősvallás bukkant fel ismét a világban, s próbál híveket szerezni a kis szigeten? Mert igaz ugyan, hogy a tiszteletes szavai inkább illettek volna Poe valamely delírium-szülte szereplőjének szájába, ismervén a gyilkosság némely körülményét, egyáltalán nem tűnt ostobaságnak egy titkos ördögimádó szekta gondolata – talán épp a Testvériségnek akadtam a nyomára, akik után Hamburgban kutattam?
- Nincs egy… hát megint maga az?
- Kicsi ez a sziget – mosolyodtam el, ahogy észrevettem a lányt –, vagy csak mi futunk össze lépten-nyomon?
- Tán az Úr akarata, hogy ismét találkozzunk – vont vállat.
- Nem kéne annyit dohányoznia.
- Ez az egyetlen jó dolog ebben a korban – felelte furcsa mosollyal – Ha már füstöt és kormot kell lélegeznem, legalább ne a gőzgépektől eredjen! És meglelte már a szörnyetegét?
- Csak egy rettegő papot találtam és mellé újabb kérdőjeleket.
- Az nem jó… Hanem mondja csak, mér’ ilyen kíváncsi arra a lidércre?
- Már ha az volt egyáltalán – feleltem, s ahogy tovább indultam, ő csatlakozott hozzám – Ami pedig engem illet, mindig is jobban kedveltem az olyan dolgokat, amelyekre „nincs magyarázat”, mint az olyasmit, amivel nap, mint nap találkozni. Érdekesebb kutatási téma…
- Istenkísértés, amiket csinál.
- Sosem voltam hívő ember.
- Gyermekkorában mindenki hisz – mondta ő erre –, nyilván maga se volt kivétel.
- Talán – vontam meg a vállam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiszegeztem a kérdést – És mit gondol maga a lidércről?
- Nem sokat tudok, de ezt már elmondtam tegnap is.
- Tegnap még Norderhafenben kért cigarettát tőlem…
- No és? – nézett fel rám méltatlankodva – Nem csak a magafajta népeket engedik fel a hajókra!
- Itt lakik a szigeten?
- Itt éltem egykor, de jó ideje már annak!
- Furcsa álmom volt tegnap éjjel – mondtam kis idő múlva – benne volt maga is!
- Hogy én? – nevette el magát a lány, s nekem csak ekkor tűnt fel igazán, milyen csinos – Már mit kerestem volna én a maga álmában?
- Nem tudom. Valami sötét cellában kuporgott és halványan világított a teste, akárha valami jelenés lett volna… Azt hiszem, ruha sem volt magán, de ebben nem vagyok biztos, mert a hosszú hajától semmi sem látszott…
- Még az a szerencse! – kacagott fel – Egész elszégyelltem magam már ettől a kevéstől is!
- Elnézést – kaptam észbe – A cella ablakán vastag rács volt, odakinn meg sűrű köd gomolygott…
- Amúgy meg nem hinném, hogy engem látott! – rázta meg hevesen a fejét.
- Akkor hát?
- Tudom én? De én sose voltam börtönbe’!
- Én nem is említettem börtönt – csaptam le rá, fogalmam sincs, miért.
- Akkor nyilván elértettem a szavait.
- Igaza lehet… – bólintottam – Végül is az én álmom volt, nem a magáé. Ellenben egy kérdésemre még mindig nem válaszolt.
- Melyikre?
- Mi az a nem sok, amit mégiscsak tud?
- Albrecht haláláról, vagy a maga lidércéről?
- Hagen tiszteletes szerint a környéken senki sem ismerte, még csak látásból sem, az áldozatot, maga pedig már másodjára nevezte néven. Mennyire ismerte őt?
- Sosem találkoztam vele.
- Az egész szigeten, a hatóságot is beleértve, maga tud róla a legtöbbet – csóváltam a fejem – Mindezek tükrében mért várja, hogy higgyek magának?
- Nem várok én az égvilágon semmit! – dühösen meredt maga elé, mintha csak elhatározta volna, hogy többé nem is áll szóba velem, aztán egyszerre megtorpant és rám nézett: – Mondja csak, mennyit tud a halálról?
- Kinek a haláláról?
- A halálról általában.
- Véget vet az életnek – feleltem kissé zavartan; bármire számítottam volna, csak épp erre a kérdésre nem.
- Az embereknek minden korban fontos volt a halál: egykoron úgy tartották, hogy a halál után új élet, újjászületés vár ránk, míg mások a csodálatos és a rettenetes túlvilágról beszéltek, egyvalaminek azonban szinte valamennyi tanításban fontos szerep jutott.
- És mi volna az?
- A megítéltetés. A léleknek a földi lét bűneitől megtisztultan kellett a Halál ösvényére lépnie, máskülönben sorsa csakis örök kárhozat lehetett.
- Mi ez a Halál ösvénye? – kérdeztem kíváncsian. Eleddig többnyire üres és semmitmondó beszélgetésünk most minden elhangzott szóval érdekesebbé, de főleg egyre különösebbé vált, ahogy ez a koszos göncökbe öltözött, első ránézésre műveletlennek és közönségesnek tűnő lány mind többet és többet mondott.
- A Halál árnyékának völgye – felelte –, miként az imádságban is nevezik; az út, amit számtalan láb taposott ki előttünk, de a nyomok mind egy irányba vezetnek. Egy sem akadt, az ki visszajött volna, hogy az Odaát titkait felfedje a többieknek. Egykoron élt egy legenda e vidéken a Kapuról, mely az Út végén vár, ám csak az léphette át küszöbét, aki könnyűnek találtatott…
- Nem értem, mi köze van ennek az itt történtekhez?
- Nem is fogja megérteni, míg nem ismeri e sziget históriáját.
- Pontosan melyik időszakra gondol? – kérdeztem némi éllel.
Arra – felelte –, amelyik a csapást megelőzte.
- Csapás? – szaladt össze a szemöldököm – A szökőárra gondol?
- Magának csak egy szökőár, de annak, aki itt volt akkor, csapás volt, az Úr bosszúja.
- És miért állt volna bosszút az Isten?
- Ki tudhatja azt? – vont vállat – De akkoriban sokan vélték úgy, hogy az autodafé miatt.
- Úgy érti, a boszorkány…?
- Sosem mondtam, hogy amaz Ulrike boszorkány volt.
- Máskülönben mit keresett volna azon a máglyán? – mosolyodtam el, a lány tekintete azonban elsötétült.
- Ha lenne önben, uram – mondta komoran –, akárcsak szemernyi ismerete is ama régen volt kornak, melyről mi most oly könnyeden beszélgetünk, tudomása volna arról is, hogy többen halták az eretnekek halálát olyanok, az kik sohasem tértek le az Úr országába vezető útról, mint amazok, akiknek sorsául a máglyán való megégetés inkább dukált volna.
- Mindezzel én is tisztában vagyok – bólogattam –, ámde ott van a szökőár, ami hogy, hogy nem pont akkor támadt a Strand sziget ellen, amikor a boszorkányt kivégezték… erre mi a válasza?
- Ha Ulrike valóban boszorkány volt, úgy miféle ördöngösség juttatta az inkvizíció elé?
- Nem értem…
- Az igazi boszorkányokat, úgy mondták a vének, lehetetlenség felismerni, mert a Sátán megmásolja az ábrázatukat – ahogy felpillantott rám, nagy szürke szemei szinte ezüstösen csillogtak – A boszorkányok életére mindenkor álalakban rejtező pokolfajzatok vigyáznak.
- És maga szerint a gyilkos lidérc is egy ilyen „álalakban rejtező pokolfajzat”?
- A lidércek, ezt észbe kell vegye, olyanok ama pokolfajzatokhoz képest, akár a toportyán a kutya mellett: az egyik vad és kiszámíthatatlan, míg a másik kezes. Ámde álljunk odébb tüstént, mert vihar közeleg!

Nem tévedett: alig jártunk félúton a fogadó felé, ahol megszálltam, mikor nyakunkba szakadt az áldás. pokoli zivatar támadt, az ég pedig egyszeriben azúrkékről grafitszürkévé lett. Néhány perc alatt bőrig áztunk, s bár szinte nyár eleje volt már, a feltámadó szélben teljesen átfagytunk. Vacogó foggal nyitottam ajtót a lány előtt, s tüstént a mellékhelyiség felé tereltem.
- Szabaduljon meg a vizes ruháktól és szárítkozzon meg hamar, addig főzök egy teát!
Bőven volt időm elkészülni a teával, és átöltözni: a lány nyilván le is mosakodott, mert amikor előjött, az én bézs fürdőköpenyemet viselte koszos és csuromvizes göncei helyett, a gőz pedig ködként gomolygott törékeny alakja körül. És most, hogy kibontotta hihetetlenül hosszú, vörösesszőke haját, még inkább emlékeztetett álombéli „önmagára”.
- Itt a… teája – nyögtem, s felé nyújtottam a csészét. Szép volt, a maga törékeny módján, s volt benne valami kislányos báj, akárcsak Lucas Cranach aktjaiban.
- Köszönöm – mondta zavartan. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát egy szál fürdőköpenyben, s ez mi sem bizonyította ékesebben, mint a pír, mely akkor ült ki arcára, amikor kilépett a fürdőszoba ajtaján – Igazán hálás vagyok önnek, amiért otthonába fogadott ez ítéletidőben, s remélem, megbocsátja illetlenségem, amiért…
- Ugyan! – legyintettem – Érezze csak otthon magát!
- Tudja, sohasem volt szokásom, hogy idegenek előtt ilyes öltözetben mutatkozzam – folytatta a szabadkozást –, ezért, amennyiben nem okoz kényelmetlenséget önnek, kérem, oltsa el a… fényt.
- Ööö… természetesen – sietve lecsavartam az olajlámpást, hogy épp csak hunyorogjon – az ablak előtt van az ágy, üljön arra… Hadd segítsek!
Karon fogtam, s úgy vezettem át a sötét szobán; éreztem, amint megborzong, ahogy hozzáértem.
- Nos? – kérdeztem, miután leültettem az ágy szélére.
- Nos?
- Épp a lidérceknél és egyéb ördögi teremtményeknél tartott, amikor a vihar félbeszakított minket.
- Tisztán emlékszem – bólogatott, s belekortyolt a teájába.
- Nem folytatná esetleg?
- A Sátánnak tett esküvés a boszorkányokat az apácákhoz teszi hasonlatossá – kezdett bele ekkor –, ámde míg az Úr hívei oly számosak e világon, addig a Sátánt csak kevesek imádják, s azok is lopva, oly helyeken, hol avatatlanok szeme nem láthatja őket. A boszorkányoknak azonban van oly alakjuk is, melyben a nép közé keveredhetnek, s így észrevétlen terjeszthetik ördögi rontásaikat; ilyenkorra szegődnek melléjük ama pokolfajzatok is, melyek igaz alakjukban rútak, ám megmásolt külsejük a ház környéki állatokhoz teszi hasonlatossá őket.
- Mint mondjuk egy fekete macska – nevettem el magam –, amelyik a boszorkány mögött lovagol a seprűnyélen?
- Nem helyénvaló dolog csúfot űzni a Sátánból, avagy szolgáiból, merthogy azok ott rejtőznek minden árnyéktól sötét zugban, s csakis arra várnak, mikor hozhatnának rontást az emberre!
- Ezeket bármelyik tündérmeséből megtudhattam volna – intettem le kissé bosszúsan – Én azt reméltem, hogy megtudhatok magától valamit az itt történtek hátterében álló dolgokról, erre azzal pocsékolja az időmet, hogy gyerekeknek való szamárságokkal traktál!
- Én elmondtam, amit tudok – nézett rám, talán szomorúan, bár nem sokat láttam az arcából ahhoz, hogy ezt eldönthessem –, s talán mondhatnék sok más dolgot is, mik által közelebb juthat ahhoz, amit igazságnak neveznek, ámde ön nem érdeklődik olyannyira az igazság után, mint azt az elébb mutatta!
- Engem a megírható igazság érdekel, amit nem egy mesekönyvben szándékozom majd publikálni! – feleltem – No de igen későre jár már; ha akar, elalhat itt az ágyon.
- És hol lesz az ön fekvőhelye?
- Meg tudom oldani – a szoba előterében volt lepakolva a holmim jó része, köztük egy vastag Hudson Bay takaró, amit egy régi kaland kellemetlen emlékére mindenhová magammal viszek már évek óta.
- Köszönöm.
A lány fáradtabb lehetett, mint mutatta, mert mire a gyér fénynél megcsináltam a fekhelyemet, ő már mélyen aludt, összegömbölyödve, akár egy kismacska. A bal oldalára fordulva feküdt, s a Hold ablakon beszűrődő fénye bágyadt, ezüstös derengéssel vonta be alakját. A fürdőköpeny, melyet szorosan összehúzva markolt a mellkasa előtt, míg beszélgettünk, most kihullott ernyedő ujjai közül, látni engedve ezzel hosszú, kecses nyakát és finom ívű vállgödreit. Ahogy tekintetem végigsiklott alakján, szépségén túl felfigyeltem még valamire: ahogy fürdőköpeny szára lecsusszant bal combjáról, a gyér fényben is tisztán kivehető, szabálytalan alakú sötét foltok borították a bőrét egész a bokájáig – talán valami öröklött rendellenesség lehetett, mely nyilván kislányos szégyenlősségének oka is volt egyben. Óvatosan, nehogy felébresszem, betakargattam a fogadó egyik kockás plédjével.

A falu, mely talán Ostersiel elődje lehetett, most korántsem volt olyan kihalt, mint legutóbb: tágas főtere zsúfolásig megtelt, mintha lakói vásárra készülnének, hamar kiderült azonban, hogy egész másról van szó. Hatalmas máglya állt éppen középen, körülötte pedig fekete-fehér csuhás alakokat láttam, meg néhányat, akinek csuklya takarta az arcát. Aztán egyszerre két rettenetes dolog is történt: nem voltam láthatatlan, mint legutóbb, s a tömeg – egytől egyig parasztok – gyilkos gyűlölettel, az öklét rázva nézett felém, miközben valakik két oldalról durván megragadtak és a máglya felé taszigáltak. Hangokat egyáltalán nem hallottam, noha mindenki üvöltözött, csupán a közeli templom harangja kongott vészjóslóan.
Nem értettem a vádakat se, amiket a csuhások fejemre olvastak, miközben marcona segédeik pőrére vetkőztettek és a máglya közepén álló oszlophoz kötöztek. A kátrányba áztatott fa hamar lángra kapott és a forróságtól vibráló levegőn, a fekete füstön át egy pillanatra még látni véltem a magasba emelt keresztet, mielőtt a lángok belemartak volna a bőrömbe…

Sikoltozva ébredtem és két kézzel csapkodtam a lábaimat, mire felfogtam, hogy nem ég alattuk tűz. Kis szobámban voltam a fogadóban, a padlón, ahová megágyaztam magamnak… És teljesen meztelenül, noha tisztán emlékszem rá, hogy ingben és nadrágban aludtam el. Az egyértelmű bűnöst keresve az ágy felé pillantottam, ám a lánynak nyoma sem volt, csupán a fürdőköpenyt találtam a helyén.
Sietve feltápászkodtam és magamra kapkodtam a ruháimat, majd az aprócska mellékhelyiség felé pillantottam. Az ajtó csukva. Bár semmiféle neszt nem hallottam odabentről, többször is kopogtattam és szólongattam a lányt, mielőtt benyitottam volna.
Semmi.
Nem, ez nem igaz. Ő valóban nem volt odabent, viszont ott volt minden ruhája, amit tegnap viselt, koszosan és az esővíztől büdösen. A dolgot felettébb furcsállva visszamentem az ágyhoz és ekkor ért a következő megdöbbentő felismerés: a fürdőköpenyemet nem egyszerűen levetette és otthagyta a lány, hanem úgy tetszett, egyszerűen eltűnt belőle! A köpeny, de még a pléd is, amivel előző este betakartam a lányt, pontosan ugyanúgy volt, csak épp ő hiányzott.
A történet kezdett az eddigieknél is bizarrabbá válni. Jobbnak láttam természetesen viselkedni a fogadó tulajdonosa és az esetleges többi vendég előtt és, nem firtatni a kérdést, miszerint látott-e valaki az éjszaka közepén egy mezítelen gyereklányt távozni a szobámból. A piszkos göncöket leküldettem a szobalánnyal a mosodába, aztán úgy döntöttem, tüstént munkához is látok.
Csak éppen azt nem tudtam, hol és hogyan kezdjek neki.
Jobb ötletem nem lévén, a watt felé indultam, ahol a holttestet megtalálták: ha azt már nem nézhetem meg, legalább a helyszínt lássam a saját szemeimmel. Kíváncsi lettem volna persze a kardra is, de azt a rendőrök aligha mutatták volna meg nekem, ahhoz pedig nem volt nálam elegendő pénz, hogy magamat fegyvergyűjtőnek kiadva tegyek szert rá.
És miközben mentem, véges végig a lányon járt az eszem. Hová mehetett csupaszon? És ki a fene lehet egyáltalán? Nevén nevezte az áldozatot, és amikor megemlítettem ezt a körülményt Hagen tiszteletesnek, ő még az addiginál is zárkózottabbá vált. Mindeddig nem is gondoltam rá, hogy talán nem is ez, hanem a lány említése volt, ami elrettentette. Ki ez a lány?
Ki ez a lány?
- Félre az útból, fickó, sietős a dolgom!
Ösztönösen vetődtem oldalra és a következő pillanatban egy jól megtermett, fekete ló vágtatott el mellettem. Nem is értem, miért nem hallottam közeledni… Ám még ennél is furcsább volt, hogy bár nem volt lehetőségem alaposabban megfigyelni a lovast, a nyeregkápához kötve himbálózó, jókora kardra azonnal felfigyeltem.
- Hé!
Hiábavaló próbálkozás volt, a lovas még csak le sem lassított. Amikor eltűnt a partvonal egyik kanyarulatában, úgy döntöttem, követem a nyomait, a szerencse azonban elpártolt mellőlem: a lovas a vízhez közel haladt és a hullámverés el…
Képtelenség!
Talán hangosan kiáltva ki is mondtam ezt akkor, ahogy ott állva, egyre növekvő rettegéssel, kétségbeesetten próbáltam megtalálni a patanyomokat. Víz nem moshatta el őket, hisz a watt most épp száraz volt, és nem fújhatta el őket a szél sem. Elég gyorsan kifogytam a logikus magyarázatokból, amelyek híján csupán a természetfeletti maradt, e lehetőségtől pedig a legszívesebben sikoltozva elrohantam volna, le a kikötőbe, aztán az első úszni képes alkalmatossággal vissza a túlpartra, és el minél messzebbre innét… Csakhogy mégsem ezt tettem.
- Van egy… Hát megint maga az?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett a lány felbukkanása. A partot sietve magam mögött hagytam és már jó néhány perce házak között vitt az utam, amikor megszólított. És a parton történtek után az sem lepett meg, hogy felöltözve látom, méghozzá azokban az ócska és koszos rongyokban, amelyeket nálam hagyott, s amelyeknek most a fogadó mosodájában kellene lenniük.
- Visszament a holmijáért? – kérdeztem vigyorogva – Vagy igazából el se ment nélkülük, csak előlem bújt el valahová?
- Kint volt a watton, igaz-e? – nem tudom, mért gondoltam, hogy bármiféle választ is kapok tőle – No és talált valamit?
- Csak lóháton vágtázó kísérteteket – hisztérikus nevetés tört ki belőlem: elmém valamely rejtett tartományában már összeálltak e történet valódi és szörnyű részletei és ez a tudás most hasztalan próbált előfurakodni onnét, hogy mielőbbi menekülésre sarkaljon. Ezúttal se hallgattam rá.
- Talán annak szelleme volt, akit halva találtak ott – a lány flegmán vállat vont, aztán felzárkózott mellém.
- Miből gondolja ezt?
- Hát csak abból, hogy ott találkozott vele, ahol a holttest hevert, nyomokat meg nem talált…
- Egyetlen szóval se említettem, hogy így történt! – éles hangon, hisztérikusan kiáltottam rá.
- Kísértetet mondott, azoknak meg nincs lábnyoma.
- Mégis ki a fene vagy te? – ekkor már valószínűleg üvöltöztem – A múlt egy másik kísértete talán? Vagy ördögi succubus, aki kísérteni akar?
- Fiam…
- Mi van? – valaki megérintette a vállam, és ahogy megfordultam, Hagen tiszteletes állt ott. Jó néhányan figyeltek bennünket távolabbról.
- Bizonyára fáradt. Jöjjön velem, főzök egy jó erős teát és akkor talán elmesélheti, miért kiabál az utca közepén.
- Hogy miért? – már nm kiabáltam, de a hangom még mindig hisztérikus volt – Hát ő…
A lány felé fordultam, hogy őt vádolhassam mindenért, ám ekkora már nem volt sehol.
- Nem látta a lányt? Itt volt még az előbb…
- Csak önt láttam, senki mást – talán az igazán jó papok sajátja, hogy hipnotikus hangjukkal képesek lecsitítani a háborgó elmét – Na jöjjön…
Hagytam magam vezetni. Az agyam annyira tompa volt, hogy igazából fel se fogtam, hová, merre mentünk, csak amikor már a parókián ültem, egy porceláncsésze gőzölgő tartalmára meredve.
- Elmeséli, mi történt?
- Csak akkor, ha képes lesz az egészet és vele mindazt, amit gondolok, Istentől és Bibliától elvonatkoztatva meghallgatni.
- Ez ugyan nem helyénvaló, de talán megoldható.
- Szóval nem látott senki mást az utcán rajtam kívül? – felnéztem rá és fáradtan elmosolyodtam – Talán furcsa, de én meg a lányon kívül nem emlékszem senki másra…
Aztán belekezdtem. Elmeséltem, miként találkoztam először a watton talált holttest történetével, s hogyan kerültem ezután a szigetre. Beszéltem a könyvről is, amit a vonaton olvastam és persze a furcsa lányról is. Aztán pedig főleg róla.
- Miféle lény lehet? – kérdeztem, miután elbeszéltem a watton és az onnan visszafelé jövet tapasztaltakat – Eleven egyáltalán?
- Megígértem, hogy ha lehet, elhagyom a Hit tanításait és magánemberként hallgatom meg a történetét – sóhajtott fel a tiszteletes –, ám itt ön természetfelettit sejt, így kénytelen vagyok megszegni az ígéretem, még ha csak részlegesen is. Az igaz keresztény gondolkodással nem férhetnek össze a szellemek és más túlvilági lények, hiszen a halált követően a lélek Mennybe vagy Pokolra jut, az Úr döntése szerint. A világnak e szeglete azonban, ahogy már korábban is mondtam, elevenen őrzi a pogány múlt számtalan hiedelmét, és ha valaki hívő létére túlságosan gyakran találkozik e jelenségekkel, idővel nehezére esik azt mondani, hogy csupán a Sátán űz gúnyt belőle minduntalan.
- Szóval valóban kísérteteket láttam?
- A néphagyomány szerint a boszorkány Ulrike lelke sohasem nyugodhatott, egyes történetek szerint azért, mert bűntelenül ítélték máglyára. Ez persze csak azt magyarázná meg, miért nem jutott pokolra, de azt már nem, miért nem fogadta be a Menny – a tiszteletes csak ekkor jutott el odáig, hogy magának is töltsön egy csésze teát – És a legenda bizonyos változatai szerint ugyanígy nem nyugodhat Albrecht vitéz lelke sem, aki a lányt először vádolta boszorkánysággal.
- Kiféle volt ez az Albrecht?
- Zsoldos katona, aki a kompániáját hátrahagyva boszorkányvadásznak állt, nem tudni, miért. Egy hatalmas, fekete hispániai lovon járt…
- Akkor hát őt láttam a parton.
- Ön egy lovast látott, vagy vélt látni…
- Hatalmas fekete lovon, hatalmas karddal? – megráztam a fejem – Ha valóban láttam volna, vagyis ha valódi lovast láttam volna, miért nem voltak patanyomok? Ha pedig csupán látni véltem mindezt, úgy akár ő is lehetett…
- Ha magánemberként próbálok magyarázatot találni a történtekre, azt mondanám, hogy talán a könyv volt önre hatással, amit idefelé jövet olvasott.
- Abban egy szó sem szerepelt a boszorkányvadászról, a nevét pedig először attól az átokverte lánytól hallottam!
- Ne beszéljen így! – ezúttal ő emelte fel a hangját – Ne emlegessen átkot, amikor ilyen helyzetbe keveredett!
- Ez csak szófordulat – vontam meg a vállam – Isten nevét mégse akartam belekeverni, éppen itt.
- Az is csak szófordulat, uram. Minthogy ön nem hisz, az istenverte és az átokverte éppúgy nem bír súllyal az ajkán; de ne feledje, hogy kiről beszélt e szavakkal!
- A lányról.
- Akit csak ön látott, mikor találkoztunk, én magam nem. És talán mások se.
- Amikor először találkoztunk és beszéltem a lányról, aki nevén nevezte a holtat, ön megrémült – meredtem rá – Nagyon megrémült. Akkor azt hittem, a név maga jelentett valamit, most viszont már egyre biztosabb vagyok abban, hogy az a fontos, aki kimondta. Ki ez a lány, atyám?
- Én nem nevezem meg őt, ahogy ő tette a holttal. És mert ön nem a pappal kívánt szót váltani, babonás szigetlakóként teszek így.
- És mit tenne a pap?
- Imádkozna azért, hogy ön szellemileg és fizikailag egyaránt épen és sértetlenül hagyja el ezt a szigetet, méghozzá minél hamarabb. És így is fogok tenni. Kér még teát?
- Köszönöm, de nem. Éppen elég ideig raboltam az idejét.
Láthatóan megkönnyebbült, amikor becsukta mögöttem az ajtót. Hagen tiszteletes ismét bezárkózott tehát, ám ezúttal szavai és viselkedése sejteni engedték a maga köré vont fal természetét: minden, a történet minden egyes részlete a lányra mutatott. És mivel ez így volt, egyre biztosabb lettem én is abban, kicsoda is ő valójában.
- Hazafelé?
- Ezúttal nem kér cigarettát, Ulrike?
Meg se lepett a felbukkanása, bár a gyomrom apró, hideg és kényelmetlen gombóccá zsugorodott, amikor a fogadó felé vezető úton egyszer csak megszólalt mellettem. Csak egy futó pillantást vetettem rá, de ennyiből is tudtam, hogy pontosan ugyanúgy néz ki mint eddig mindig.
- A tiszteletes jó ember.
- A jó pásztor törődik a nyájával – bólogattam fanyar mosollyal –, különösen egy bizonyos birkával.
- Az egész nyájával törődik – nem adta jelét, sértette volna a gúnyos megjegyzés, sőt hogy egyáltalán értette-e – A tiszteletes úr megvédi az övéit.
Hogy a szavaiban vagy a hangjában volt-e valami, nem tudom, de határozottan fenyegetőnek tűnt, amit mondott. Bár minden bizarrsága ellenére is valahogy élveztem a társaságát, úgy döntöttem, aznapra elegem van belőle. Belőle és az egész kísértethistóriából.
- Fáradt vagyok, azt hiszem jót fog tenni egy kiadós alvás – néhány lépcsőfok választotta el a fogadó bejáratát az utcaszinttől, ezek tövében álltam meg és fordultam szembe vele – Ideje elköszönnöm, Ulrike.
- Úgy véli, illik rám e név?
- A szülei úgy vélték, miért vitatnám a döntésüket?
Ugyan nem felelt semmit, ám a szemei annál beszédesebben meredtek rám… Csak épp azt nem értettem, amit közölni szándékozott általuk. Mert vagy rájöttem végül egy szörnyű titokra, vagy bolondot csináltam magamból.
- Aludjék hát – ezúttal láttam megfordulni és elsétálni, de nem vártam meg, amíg eltűnik valamelyik sarok mögött.
Ebédnek késői, vacsorának korai volt az étkezésem, ráadásul kapkodva is ettem, mintha sietnék valahová, pedig igazából csak az alvás öntudatlan állapota csábított. A szobámba érve sietve lerúgtam a cipőimet, a kabátom pedig a szék karfájára került. Ingben és nadrágban tértem ezúttal is nyugovóra, ahogy mindig is szokásom volt, ha idegen helyen aludtam. Úgy emlékszem, elég hamar elnyomott az álom.
Szinte rögtön a faluban találtam magam, ezúttal is testetlen szellemként, mint előző alkalommal, s ugyanúgy könnyedén megtettem az utat a tömlöcig, majd a rácsok közt átlebegve a lányig, mint akkor. Ám mire odaértem elé, testem is lett, éppoly meztelen, mint az övé. Szeretkeztünk a börtön nyomorúságos, mocskos padlóján, anélkül, hogy egyetlen árva szót is váltottunk volna, szerelmes szenvedéllyel forrtunk össze, hogy talán szét se váljunk soha többé.
Vele együtt hurcoltak a máglyára, bár mintha ott se lettem volna: bár én magam nem voltam fogoly, nem tudtam elszakadni a lánytól, akárha az árnyéka volnék. És mivel nem tudtam elszakadni tőle, a tüzet is éreztem, ám ezúttal először az ágyékomban…
Verejtékben fürödve, meztelenül ébredtem, méghozzá valami olyasmire, ami utoljára siheder koromban fordult elő velem. A Hudson Bay takaró, amiről nem tudom, hogyan és mikor került rám, jótékonyan elfedett mindent, ami miatt szégyenkeznem kellett volna…
Előtte.
A lány az ágyam végén kuporgott. Meztelen volt, akárcsak én, s felhúzott térdeit a mellkasához ölelte. Az ablakon besütő holdfényben halvány bőre és szürke szemei ezüstösen fénylettek… Hagen tiszteletes olyan volt mögötte, akár egy megelevenedett árnyék.
- Nem írhatja meg ezt a történetet, uram – a lány tekintetén látszott, hogy nem tudnám meggyőzni, bármivel próbálkozom is – Túl sok olyan dolog történt egykor, s történik még ma is, amelyekről a világ nem szerezhet tudomást.
- Úgy véli talán – kérdeztem, hol őrá, hol a mögötte várakozó papra nézve –, hogy az emberek döntő többsége manapság komolyan venne egy ilyen sztorit akár csak egyetlen percig is?
Szégyenkeznem lett volna illendő a meztelenségem és a másik dolog okán, de akkor és ott ennek egyáltalán nem láttam értelmét: ha igazam van, az egyikük évszázadok óta halott, s mivel együtt vannak, a másiknak a papi csuha ellenére is kevesebb köze van a Teremtőhöz, mint nekem.
- Talán nincs is tisztában annyi mindennel, mint gondolja – szólalt meg a pap –, vagy mint mi gondoljuk.
- A boszorkányvadász Albrecht máglyára juttatta kiskegyedet, Ulrike – szarkasztikus mosollyal kezdtem beszélni –, ön pedig bosszút állt és keresztüldöfte a saját kardjával. Hogy erre miért került sor jó kétszáz évvel később, nem tudom, de talán nem is annyira fontos. Ön pedig, Hagen tiszteletes, próbálja eltitkolni ezt a kísértethistóriát, talán hogy vezekeljen az elődei által elkövetett bűnért…
- Hogy a saját bűnömért vezekeljek – ez a válasz meglepett, talán látszott is rajtam – Ulrike ártatlan volt, ezért bár elátkozták, nem jutott Pokolra, erős igazságvágya ugyanakkor a Menny kapuit is zárva tartotta előtte. És bár nem haltunk meg, ugyanerre a sorsra kárhoztattunk mi is Albrecht-tel, csak a mi sorsunk hosszúra nyúlt élet lett, melynek napjai nem fogyhatnak el mindaddig, míg Ulrike bosszút nem áll rajtunk.
- Ez a történet papírra vetve bárgyú – húztam el a számat –, és nem is rejt olyan szörnyű titkokat, hogy ne írhatnám meg, akár mint általam kitalált rémmesét.
- Bárgyú…
Ulrike gubancos vörös tincsei megrebbentek, pedig a szobában a legkisebb légáramlat se támadt. A sápadt fehér fényt immár kétségkívül ő árasztotta, hisz ez rajzolta ki a pap árnyékát is a falra.
- A világnak, amely maga teremtette, hamis isteneket követ, a történetem bárgyú és nem hordoz felfedhetetlen titkokat. A világnak, amelyből én magam is vétettem, a történetem azt jelenti, hogy a Mindenség egyensúlyra törekszik és előbb vagy utóbb valahol mindig kiegyenlítődik a mérleg két serpenyője.
- És mit jelent ez az én számomra?
A férfiasságom még mindig kényelmetlenül feszült, ezért nemigen volt más választásom, mint úgy helyezkedni az ágyon, hogy legalább ne legyen annyira feltűnő.
- Az ön tollából megszületik egy történet, amely akár a miénk is lehetne Ulrike ezüst szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni, ugyanakkor mintha lyukat égettek volna a lelkembe –, A történet jóformán senkinek se mond semmit az ön világában, ám a hamis istenektől körülvéve is léteznek olyanok, ahogy léteztek ezelőtt is, akik felismerik az írás valódi jelentését.
- És mi ezzel a baj?
- A világ nem áll készen erre – felelt a lány helyett Hagen tiszteletes – Nem áll készen őrá. Akkor se állt készen, s ez mit se változott az eltelt évszázadok alatt.
- És mikor fog egyáltalán készen állni… Mire is?
- Talán soha – a lány akkor először mosolyodott el igazán, mióta ismertem, furcsa ferde mosolyában azonban volt valami, amitől minden huncut bája ellenére is kirázott a hideg – Azok a kevesek, akik már tudják mindazt, amit ön szerencsére továbbra is csak sejthet, képesek lesznek a kellő időben, a megfelelő módon élni a tudásukkal, ám ezt az állapotot mindenkinek magának kell elérnie, nem pedig mások mesélte történetek által.
- Csak a tisztánlátás kedvéért – sóhajtottam fel – Ulrike történetét több, a szigetek történetével foglalkozó könyv is megemlítette már, ezek egyikét én magam is olvastam. Én igazából csak annyival tudok többet az elődeimnél, hogy tudom, kit és miért döftek le egy karddal a watton; nem akarom egyiküket se megsérteni, de ezt a történetet bárki más is összerakhatja a részletekből... Pontosan mit tett Ulrike, amiért megégették?
- Semmit.
Biztos voltam benne, hogy a kérdésemre nem ez a pontos válasz, ám látszott, hogy a fénylő szellem semmi többet nem fog elárulni.
- Ahogy önök mondják: rosszkor volt rossz helyen.
- Ami pedig a történetet illeti – szólalt meg ismét a pap –, biztos benne, hogy megéri meghalnia csak azért, hogy ön lehessen, aki elsőként elmondta a világnak?
- Fenyegetnek, atyám? Talán engem is keresztüldöfnek majd egy karddal a watton?
- Fenyegetni?
A lány felkelt az ágyról és lassan lépkedve elindult felém. Alkatra olyan volt, akár az éppen csak nővé érett lányok, ezt látszottak alátámasztani apró mellei és szőrtelen szemérme… Emlékszem, hogy égett az arcom zavaromban és a belém nevelt álságos szégyentől, ő pedig csak jött felém, egyre közelebb és közelebb…
- Én nem fenyegettem, csupán kértem – mondta, továbbra is mosolyogva – És jól tudom, hogy még ha most ellenkezik is, végül hallgatni fog rám.
Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon és pontosan abban a pillanatban foszlott semmivé, mikor érzéki ajkai elérték a számat. Hideg és nyirkos ködpára gomolygott csupán ott, ahol egy pillanattal korábban még ő volt, aztán ez is szertefoszlott, s ahogy értetlenül a papra meredtem, helyette is csupán egy emberi alakra meglehetősen hasonlító sziluettet láttam a falon. Ismét egyedül voltam hát és semmi sem utalt arra, hogy ez akár egyetlen pillanatig is másképp lett volna.
Másnap korán reggel jelentkeztem ki a fogadóból.  Emlékszem, ahogy a szobalány, de még a fogadó vezetője is kétségbeesetten szabadkoznak, amiért a ruhák, amelyeket a mosodába küldtem, eltűntek. Természetesen egymást hibáztatták, s talán fel is mondanak szerencsétlen szobalánynak, ha mosolyogva és jelentős borravalót letéve nem mondom azt, hogy nincs jelentősége a dolognak.
Az első hajóval hagytam el a szigetet és utána se akaródzott megállnom sehol sem a szükségesnél hosszabb ideig. Hamburgban csak annyi időt vesztegettem, amíg a kölcsönzött könyvet visszavittem a könyvtárnak. Mihamarabb Londonban akartam lenni, ismerős utcák és ismerős jellegtelen arcok között, ahonnan már minden ősi és pogány babonaság rég kiveszett.
Sohasem beszéltem senkinek az utamról és le se írtam egy árva szót se mostanáig, híven a lánynak tett, kimondatlan ígéretemhez. Hogy miért szegtem meg mégis a szavamat, amit ráadásul valamilyen ősi és kétségkívül természetfeletti lénynek adtam? Haldoklom.
Lassan, de biztosan végezni fog velem a tuberkulózis, ezért úgy döntöttem, hogy maradék vagyonomat és kapcsolataimat felhasználva a nyomába eredek ismét. Nem a koszlott rongyokba öltözött parasztlánynak, aki egy kétszáz évvel korábban ártatlanul megégetett leány szelleme volt, hanem annak a fénylő alaknak, aki az ágyamon ült akkor éjjel. Tudom, hogy ezzel magamra vonom majd a haragját, de túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul. Ő azt mondta, vannak néhányan, akik tudják a válaszokat.

És én egy akarok lenni azok közül, mielőtt meghalok.